Ma 166 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Benedek Elek, a magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja. Műveivel és meséivel nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek szívét is meghódította, öröksége pedig ma is él és hat.

Benedek Elek életének szövevényében a varázslatos mesevilág és a mindennapi valóság, az I. világháború utáni Budapest kaotikus pillanatai, valamint az éppen Romániához csatolt Erdély élményei fonódnak össze. Ő volt a nagy székely mesemondó, a magyar gyermekirodalom megteremtője, aki 1859. szeptember 30-án látta meg a napvilágot.

Benedek Elek életének színhelye a festői Kisbacon, amely Erdély keleti határainál terül el. Itt töltötte gyermekkora első tizennyolc évét, majd 1921-ben, miután Románia része lett a település, visszatért szülőfalujába. E helyszín, amely annyi emléket őriz, végül az író utolsó napjainak is színhelyévé vált, hiszen itt hunyt el nyolc évvel később.

1877-ben érkezett Budapestre, hogy megkezdje tanulmányait a bölcsészkar magyar és német szakán. Azonban a tanulmányai befejezését hamarosan felváltotta az újságírás iránti szenvedélye. Még egyetemistaként publikálta verseit az Üstökös című folyóiratban, később pedig a Budapesti Hírlap és más lapok is felfigyeltek írásaira. 1886-tól az Ország-Világ szerkesztője lett, ahol neves kollégákkal, mint Vajda János, Bródy Sándor és Ambrus Zoltán, közösen dolgozott.

Élete egyik fontos fordulópontjaként az írói pályafutása mellett a politikai színtéren is megmérettette magát. 1887-ben a Tisza Kálmán vezette Szabadelvű Párt színeiben, a nagyajtai választókerület képviselőjeként sikeresen vette az akadályokat.

Képviselőházi beszédeiben kiemelt figyelmet szentelt az ifjúsági irodalomnak, a népköltészet és a népnyelv gazdagságának, valamint a közoktatás fejlődésének kérdéseinek. Közéleti tevékenysége során 31 éves korában csatlakozott a Demokrácia nevű szabadkőműves páholyhoz, ami tovább gazdagította közéleti elköteleződését.

Az igazán nagy áttörést a millennium hozta, ekkor egy mesegyűjtemény összeállításával bízták meg, amelybe a maga által gyűjtött mesék is bekerültek. A Magyar mese- és mondavilág első kiadása 1894-ben jelent meg, az öt kötetbe több mint ötszáz mese és monda kapott helyet. Ebből aztán több kisebb kötetet is szerkesztettek Mátyás-mesék, Tündérmesék, Állatmesék címmel.

Benedek a mesefordítás művészetében is jeleskedett, számos Grimm-mesét, az Ezeregyéjszaka csodálatos történeteit, valamint a Csudalámpa című kötetben 37 nép 120 meséjét tette közzé. 1889-ben indította el az "Én Újságom" nevű gyereklapot, amely a leghosszabb életű magyar gyermeklapként 1944-ig állt az olvasók rendelkezésére. Emellett a Jó Pajtás és a Cimbora is az ő nevéhez fűződik, gazdagítva ezzel a hazai gyerekirodalom világát.

A magyar meseirodalom fejlődésére, akárcsak más országoknál, a Grimm testvérek művei gyakorolták a legnagyobb hatást. Az első olyan gyűjtemény, amely a Grimm-mesék hazai fogadtatását tükrözi, az 1860-ban megjelent "Gyermek és házi regék" című kétkötetes munka volt. Ebben a kiadványban Nagy István szakszerű fordításában 50 klasszikus Grimm-mese található, amelyek hozzájárultak a magyar mesekincs gazdagításához.

Nagy Ilona, a neves mesekutató, aki 1992 óta a Kecskeméti Filmstúdió híres Magyar népmesék című rajzfilmsorozatának mesegyűjtője, könyvében, A Grimm-meséktől a modern mondákig, érdekes információkat oszt meg a mese eredetéről. Kiderül, hogy a mese első írásos nyoma az "anilis fabula" kifejezés volt, amely szó szerint "a vénasszonyok meséje" jelentéssel bír. Ezzel a kifejezéssel a mesék varázslatos világának gyökereihez nyerhetünk bepillantást, amely már az ókorban is sokakat lenyűgözött.

A szóösszetétel létrehozói valószínűleg olyan férfiak voltak, akik a mesék és azok elmondói iránt némi ellenérzést tápláltak. A mesemondók túlnyomó többsége férfi volt, és érdekes módon nem a gyermekeknek szánták a történeteiket.

Nagy Ilona véleménye szerint a mese tulajdonképpen a felnőttek számára készült, hiszen az emberek életének legmélyebb gondolatait, örömeit és vágyait a mesék világán keresztül fogalmazták meg. A mesék kifejezik a felnőttek számára fontos kérdéseket, legyenek azok a mindennapi élet kihívásai vagy az emberi lét nagy dilemmái, mint az élet és a halál. Minden, ami az emberi tapasztalatot érinti, megtalálható a mesékben, ahol a legmélyebb igazságok és érzések kapnak hangot.

Az utókor vizsgálódása csak az első írásos emlékekből indulhat ki. A mesék felbukkannak a Bibliában, az ókori történetírók munkáiban és a legkorábbi irodalmi művekben is. Az első mesegyűjtemények a 16-18. században jelentek meg Európában, de az igazán nagy fordulatot a Grimm testvérek 1812-ben kiadott Kinder- und Hausmärchen, azaz Gyermek- és házimesék összeállítása hozta meg.

Ekkor jelent meg először a gyermekmese kifejezés, Grimmék az összegyűjtött meseanyagot a polgári gyermekszobák világához igazították. E korban a mese átírása teljesen megengedettnek számított. Az a követelmény, hogy a mesét úgy kell lejegyezni, ahogy elhangzik - az élőbeszéd fordulatainak és az autentikusságnak a megőrzésével - a 19. század végétől fokozatosan alakult ki.

A mesegyűjtők saját, egyedi gyorsírási technikájukat alakították ki, és arra törekedtek, hogy a mesék autentikus, nyelvjárási szempontból hiteles formában öröklődjenek meg. A hangrögzítés feltalálása forradalmasította ezt a folyamatot; az 1930-as évek Magyar Rádiójában a népzenei felvételek mellett már a Pátria-lemezekre is rögzítettek néhány mesét, ezzel új dimenziót nyitva a mesék megőrzésében.

A mesekiadás Grimmék óta a gyerekeket célozza meg, ennek megfelelően néhány népmesét át kellett dolgozni. Benedek munkája ebbe a meseátírási gyakorlatba illeszkedik, Nagy Ilona úgy fogalmaz, hogy Benedek az otthonról ismert és a később összegyűjtött meséket "ezt az óriási anyagot, mintegy összegzésképpen, "áteresztette" saját személyiségén. És mesemondó tehetségével átalakította úgy, hogy gyermekek számára élvezhető legyen."

Benedek Elek egyedülálló mesemondó volt, aki a szájhagyomány révén sajátította el a mesélés mesterségét, és mélyen értette a mesei nyelvezet sajátosságait. A mesekutatók azonban hangsúlyozzák, hogy az alföldi, palóc és a nyelvterület más részeiről származó mesék Benedek Elek könyveiben mind székely nyelven, valamint a 19. század végének pedagógiai elgondolásait tükrözve, a gyermekek számára ideális formában jelennek meg. Ezek a mesék nem csupán szórakoztatnak, hanem a korabeli nevelési eszmények ismeretében, a gyermeki lélekhez közel álló módszerekkel igyekeznek tanítani és formálni a fiatal olvasókat.

Benedek munkáiban is fellelhető a millennium időszakának jellegzetes atmoszférája és gondolkodásmódja. Ezen a vonalon érdemes megemlíteni Illyés Gyula 1953-ban kiadott "77 magyar népmese" című kötetét is, amelyben a mesekutató Katona Imre válogatta össze a történeteket. Ezek a mesék nem csupán a népi kultúra kincseit őrzik, hanem a kor szellemiségét is tükrözik.

A szöveg átdolgozva: A válogatás és az átírás célja az volt, hogy hangsúlyozza az elnyomott népek küzdelmét a felemelkedésért. Nagy Ilona véleménye szerint a Benedek- és Illyés-mesék egyfajta "férfias" jelleget hordoznak, ami nem jelenti azt, hogy a női mesék ne lettek volna jelen a válogatásokban. Ugyanakkor a szemléletmódon érezhető a kor sajátos elvárásainak hatása.

A könyvkiadás csupán a mesék történetének első lépcsőfoka volt; a köteteknek el kellett jutniuk a közönséghez. Domokos Mariann cikkében olvashatjuk, hogy a falvakban élő, városi családoknál pesztonkaként dolgozó falusiak játszották a közvetítő szerepet, amikor az újonnan tanult mesék eljutottak a helyi gyerekekhez. Ezzel párhuzamosan a szépen illusztrált mesekönyvek, amelyek a polgári családok gyermekeinek készültek, nemcsak az elit számára voltak elérhetők, hanem az olcsóbb ponyvakiadások keretein belül is megjelentek. Továbbá, a 19. század közepétől a mesék már a magyar nyelvű iskolai tankönyvek részeként is megjelentek, ezzel még szélesebb körben terjesztve a mesék varázslatos világát.

Benedek Elek életútján a mesék mellett a család mindig is kiemelkedő szerepet játszott. Nagyszüleihez fűződő érzelmi köteléke rendkívül erős volt; haláluk után végrendeletében kifejezte, hogy szeretné őket a közelében, ezért kérte, hogy melléjük temessék el. Felnőtt éveit a stabil háttér biztosította, amelyet 1884-ben kötött házassága Fischer Máriával még inkább megerősített.

A választása, amelynek gyökerei egy trafikban zajló beszélgetésre nyúlnak vissza, végül jónak bizonyult. Felesége mellett megbízható támaszra és elkötelezett támogatóra talált. Kapcsolatuk mélységét nem csupán a hat közös gyermekük nevelése tükrözi, hanem az is, hogy Mária "férje után halt": az író agyvérzésének napján döntött úgy, hogy véget vet az életének.

Amikor 1920-ban az "Édes anyaföldem" című önéletrajzi munkáján kezdett dolgozni, elhatározta, hogy visszatér Erdélybe, hogy csatlakozzon a nagy visszatérők sorához, mint Kós Károly, Kuncz Aladár és Bánffy Miklós. Döntésében valószínűleg kulcsszerepet játszott a trianoni határok kijelölése; a főváros nyújtotta stabilitás helyett a kisebbségi létet választotta, amely új kihívásokat, de egyben lehetőségeket is hordozott magában.

Budapest elhagyása mögött ugyanakkor sokkal komplexebb motivációk húzódtak meg, mint a honvágy vagy a romániai magyar szellemi életért érzett aggodalom. Ahogyan azt Ablonczy Balázs írja tanulmányában, Benedek megszenvedte a Tanácsköztársaságot és annak bukását is. Jó Pajtás című lapját betiltották, de ettől jóval nagyobb személyes veszteség is érte. Felesége ekkoriban Kisbaconba költözött, hogy tüdőbeteg fiukat ápolja, aki időközben meghalt.

A Nemzeti Hadsereg érkezését kezdetben reményteljes várakozással üdvözölték, de a csalódás gyorsan utolérte őket. Miközben támogatták a "galíciaiak kiutasítását" Budapestről, hiszen úgy vélték, hogy ezt a helyzetet valamilyen úton-módon rendezni kell, az antiszemita propagandát már határozottan elutasították.

Az irodalmi színtéren való elhanyagoltság érzete egyre inkább eluralkodott rajta, miközben a budapesti közellátási problémák és a pénzügyi nehézségek súlya nyomasztotta. 1920 elején a naplója lapjain sötét árnyalatú, a depresszióra utaló bejegyzések sorakoztak, tükrözve a lelkében zajló viharokat.

1918 és 1924 között majdnem 200 ezer ember indult útnak Erdélyből, ám Benedek és felesége ezzel a nagyszabású népvándorlással szemben inkább hazatértek szülőfalujukba. Amikor végül úgy döntöttek, hogy elhagyják eddigi otthonukat, leveleikben fájdalommal írtak családjukról és unokáikról, akiket nagyon hiányoltak. Azonban, miután megérkeztek Kisbacondra, Benedek már nem érezte a vágyat, hogy visszatérjen Pestre.

Hazaérkezésük híre gyorsan terjedt, és egyre többen fordultak hozzájuk az erdélyi irodalom képviselői közül. Ez a figyelem húzta ki őket a hazatérés első hónapjaiban tapasztalt visszavonultságból, és leveleikben világosan megmutatkozik az elhatározás, hogy aktívan részt kívánnak venni az irodalmi élet újjáépítésében.

A hírlapírók mellett a folklorisztika szakértői is kritikusan tekintettek Benedek Elekre. A róla alkotott vélekedések a kortársai és a későbbi kutatók körében is ellentmondásosak voltak. Az idők során folyamatosan változott, hogy a magyar néprajztudományból mit tartottak hiteles folklóranyagnak az ő hagyatékából. A bizalmatlanság egyik forrása az, hogy Benedek Elek Sebesi Jóbbal dolgozott együtt, akiről később kiderült, hogy a székely népballadák esetében nem csupán gyűjtő, hanem alkotó, más szavakkal élve, hamisító szerepben is részt vett.

Folklórgyűjtő tevékenységének kezdeti szakaszában csupán azt a részét ismerték el, amely 1882-ben a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik kötetében, a Székelyföldi gyűjtés keretein belül látott napvilágot. E kiadvány hitelességét két neves szerkesztő, Gyulai Pál és Arany László garantálta. Évtizedekkel később kezdtek el újraértékelni más népköltészeti gyűjtéseit, ám a mai napig számos kérdés megválaszolatlan maradt.

Benedek utolsó évei a Cimbora című ifjúsági lap köré fonódtak, amelynek szerkesztésével közel hét éven át egyedül foglalkozott. E periódus alatt formálódott meg Elek apó karaktere is, hiszen a lap levelező rovatában ő maga válaszolt a fiatal olvasók kérdéseire, így közvetlen kapcsolatot teremtett a gyerekekkel.

Az elcsatolt Erdélyben a román kormány a magyar iskolák nagy hányadát zárta be vagy alakította román nyelvű iskolává. Illyés Elemér Erdély változása - mítosz és valóság című könyvében a következő adatokat közli: csak 1919 és 1924 között 3025 elemi iskolából 2070 (68%), 151 polgári iskolából 123 (62%), 65 középiskolából 46 (70%), 29 tanítóképzőből 23 (78%), 29 kereskedelmi iskolából 27 (93%) került ki valamilyen módon a magyar nyelvű oktatási rendszerből.

A Cimborában megjelent írások ezt a hiányt is enyhíteni kívánták azáltal, hogy hozzáférést biztosítottak a magyar szerzők műveihez, akik között erdélyi és magyarországi írók és költők - többek között Áprily Lajos, Dsida Jenő, Tamási Áron, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc - nevét is megtalálhatjuk.

A Cimbora számos anyagi nehézséggel küzdött, és Benedek számára a szerkesztési feladatokkal járó levelezés igencsak megterhelővé vált. Emellett emberi csalódások is érték, amelyek tovább nehezítették helyzetét. Végül 1929-ben elhatározta, hogy elbúcsúzik az újságtól. A Cimbora utolsó számát 1929 júliusában adták ki, míg Benedek sajnálatos módon az augusztusi hónapban távozott az élők sorából.

Augusztus 27-én, miközben levelet írt, váratlanul agyvérzést szenvedett. Utolsó mondattöredéke - "Fő, hogy dolgozzanak" - szimbolikusan tükrözte életének filozófiáját. Felesége, akivel 45 éven át osztotta meg az életét, halála után gyógyszerek segítségével vetett véget saját életének. Végül együtt, egy közös sírban nyugodtak meg.

Az ötkötetes monumentális gyűjtemény az író életében még három külön kiadást ért meg. A honoráriumból sikerült birtokot vásárolnia szülőfalujában, ahol egy tágas házat is emelt. Amikor a nagy család összegyűlt – a szülők, amíg éltek, a hat gyermek és az unokák – mindannyian kényelmesen elfértek a nyolcszobás épületben. A késő klasszicista stílusban épített tornácos kúria homlokzatán ma is büszkén hirdeti a feleség nevét. A birtokon hatalmas kertet hoztak létre, tele sétányokkal, ligetekkel, parkokkal és gyümölcsfákkal, amely varázslatos környezetet biztosított a családi összejövetelekhez.

A birtokot a Cimbora költségei súlyos adósságokkal sújtották, azonban az örökösöknek végül sikerült ezeket a terheket rendezniük. Az író halála után az épület hosszú éveken át üresen állt, mígnem 1944-ben Benedek lánya, Flóra lépett be küszöbén. A sors iróniájaként, az 1940-es évek végén őt is kulákká nyilvánították, ami tovább nehezítette az életét és a birtok sorsát.

A házban eredetileg gyermekotthon létrehozását tervezték, de a termelőszövetkezeti székház gondolata is felmerült. Szerencsére végül csak a kert került állami kézbe, így a ház, a hozzá tartozó park és az összegyűjtött mesekönyvek Flóra tulajdonában maradhattak. Az emlékházat 1969-ben avatták fel, Benedek Elek születésének 110., valamint halálának 40. évfordulója alkalmából.