A fal túlsó oldalán egy rejtett világ vár, tele titkokkal és felfedezésekkel. Minden egyes kő és repedés mesél valamiről, amit eddig még nem tapasztaltunk. Ahogy átlépjük a határt, a megszokott valóság mögött új színek, hangok és érzések bontakoznak ki. A

Hosszú ideig rettegtem tőle. Minden reggel, amikor a bevásárlásra indultam, és észrevettem a szürke dzsekijét meg a hófehér, dús haját, úgy éreztem, hogy sürgősen irányt kell váltanom. Vagy éppen megálltam, és nem mozdultam, amíg a közöttünk lévő távolság nem nőtt elegendővé. Gyakran ugyanabban az időpontban indultunk a lakótelepi boltok felé, ami lehetővé tette, hogy többször is részt vegyek ezekben a "majdnem találkozásokban". Messziről, a járásáról azonnal felismerhettem. Soha nem hunyorgott a vászonszatyor súlya alatt, inkább kihúzott háttal, szálfaegyenesen haladt a sétányon, mint egy fiatal huszár, aki a győztes háború utáni diadalmas hazatérésre készül.

"Elhárító manőverem" nemegyszer kudarcot vallott, ha nem voltam elég elővigyázatos, egyszer csak S. bácsi előtt találtam magam. Olyankor rendszerint előhozakodott valami kellemetlenséggel, amit a fiammal ketten okoztunk neki és feleségének a fal túlsó oldalán. Általában valamilyen készülék zúgására panaszkodott kedvesen, egyetlen sértő szó nélkül, úgy, hogy legszívesebben hármat perdültem volna a tengelyem körül, hogy elrepüljek valami egészen más vidékre, ahogy néha a mesékben szokás. Még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy nincs semmi olyan berendezésünk, ami megzavarhatná a tőszomszédjaink éjszakai pihenését.

Valamikor tavaly nyáron változott meg a viszonyunk, amikor S. bácsit a legyengült szíve miatt hetente többször elvitte a mentő. Mindig jól megvizsgálták, perfúziót adtak neki, aztán néhány óra múlva hazaküldték, volt, amikor éppen egy éjjeli órában. A felesége reszketve várta az ablakban, és szemmel láthatóan egyre jobban összement az állandó aggodalomtól. Akkoriban többször is szót váltottunk a szúrós szemű S. nénivel. Újra meg újra elmondta, mennyire fél, hogy elveszíti a társát, akivel sok évtizedet húztak le együtt. Gyermekük nem született, az őket összekötő idő azonban legalább akkor erővel bír, mint egy közös utód tudata. Igazi sorstársak ők ketten, egyikük sem marad meg a másik nélkül - nézett rám esdeklőn S. néni, mintha egy hajszálnyit is tőlem függött volna a dolgok alakulása. Éreztem, hogy valamit mindenképpen tennem kell, bármilyen apróságot, ezért felajánlottam, hogy amíg S. bácsi kórházban van és - ha szeretnék - utána is bevásárolok nekik. Nem volt ebben a gesztusban semmilyen nagy önfeláldozás, még az időmből sem kellett adakoznom, hiszen a saját beszerzőkörutamon pakoltam egy-két termékkel többet a kosaramba. Kenyeret, tejet, joghurtot, cigarettát kértek, néha becsomagolt ostyás fagyit. Érzékelhető súlya sem volt a többletnek, S. bácsi viselkedése mégis teljesen megváltozott. A lakásunkban zúgó állítólagos készülékek hirtelen mind elnémultak, és egyetlen éjjel sem kellett arra felriadnom, hogy valaki veri a falat a túloldalon. Egyértelmű volt számomra, hogy ez csakis égi rendezés eredménye, hogy nekünk is és tőszomszédjainknak is megadattassék végre az egyre jobban vágyott lelki nyugalom.

A békés és harmonikus kapcsolat azóta is töretlen, sőt, egyre inkább ráébredtem, mennyire megkedveltem S. bácsit. Így hát, amikor a sétányon feltűnt, már nem éreztem szükségét, hogy eltűnjek a szem elől. Aznap, február 24-én, valami ösztönös, gyermeki melegség sugárzott belőle, amikor ragyogó mosollyal kívánt boldog Dragobetét egy bevásárlósorban, ahol éppen egymás mellé sodródtunk. De nem csupán ezért éreztem szükségét, hogy megosszam ezt a számomra különleges pillanatot. Egy pár héttel korábban zajlott beszélgetés indította el a gondolataimat, amikor újra összefutottunk az utcán. Szokás szerint megkérdeztem tőle, hogy van, és hogy nem nehéz-e a csomagja, mire ő mesélni kezdett, és a szavai egy különleges világba repítettek minket.

Nyolc évvel ezelőtt, amikor hazafelé tartottam Bukarestből, a nővéremtől, egy váratlan baleset következtében kiestem a vonatból. Már Vásárhelyen jártunk, és valamilyen okból úgy éreztem, hogy megérkeztünk, pedig a szerelvény még mindig mozgott. Szerencsére nem szenvedtem komoly sérülést; kezdetben úgy tűnt, hogy csupán egy bokarándulás az egyetlen következmény. Ám aztán, egyik napról a másikra, rám tört a pánik. A sötétség teljesen elborított, és éjszakánként a feleségemmel kénytelenek voltunk égő lámpák mellett tölteni az időt a nagyszobában. Sokáig nem értettem, miért érzem így magam, míg egy pszichiáter végre rávilágított, hogy a baleset utóhatásai ezek. Azóta is folyamatosan gyógyszereket szedek, amiket ő írt fel, így valamennyire tudom kordában tartani a félelmeimet. De a gyengeség érzése még mindig ott motoszkál bennem.

Hirtelen összeállt bennem a kép, az éjszakai "hangok", a dörömbölések mind a helyükre kerültek. Legszívesebben megöleltem volna ezt az idős, tekintetéből gyermeki őszinteséget árasztó férfit, és azt mondtam volna neki, amit nekem is olyan sokszor üzennek odafentről: "ne félj". Ehelyett azonban csak együttérzőn mosolyogtam, és arra kértem, szóljon, ha segítségre van szüksége a bevásárlásban.