A galambgyár egy különleges hely, ahol a városi élet zajától távol, a béke és a nyugalom szigetévé változik. Itt a galambok nem csupán postásmadarak, hanem a város szimbolikus hírnökei is. A gyár falai között a madarak különböző fajtái találkoznak, mindeg

Már a taxiban ültem, amikor felfedeztem, hogy a fehér cipőm véres lett. Határozottan emlékeztem arra, hogy a munka után lekapcsoltam a galambgyár fényeit, és a kukába dobtam a selejtes madarat. A másik galamb még mindig a kézitáskámban pihen, de az már nem vérezik, hiszen nem ma végeztük a műveletet, hanem tegnap. Tehát nem okozhatta a felfordulást. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a vacsorapartnerem, ha véres cipőben érkezem a találkozóra?

Szárnyast nem eszem, mondom a pincérnek, aki szeretné rám tukmálni a kacsacombot. Bármiben lefogadnám, hogy tegnapról maradt meg, ezért akarja annyira rám sózni. Nekem viszont jó lesz, mondja a férfi, és összecsukja az étlapot. A hölgynek hozhatok rozé kacsamellet?, folytatja a pincér, mire én megemelem a hangom, és újra elmondom neki: szárnyast nem eszem. Hozzon szarvasszüzet gombamártással, mondom, és én is összecsukom az étlapot, jelezve a pincérnek, hogy menjen már a dolgára, itt zavar. Ő viszont nem veszi a lapot, a borral hozakodik elő, hogy az, amit az imént rendeltem, nem illik a vadhoz. Nyúlok a poharam után, hogy belekortyoljak, a pincér hadonászik, addig szerencsétlenkedünk, hogy a bor kiborul, egyenesen a cipőmre. Meg tudnám fojtani a pincért, már ordítanék, mire eszembe jut, a vörösbor legalább elfedi a vérfoltot. A cipőmre nézek: a bor valóban jó nagy nyomot hagyott a fehér cipőmön, de nem a vérfoltoson, hanem a másikon. A vacsorapartnerem, akivel üzleti megbeszélésre készülök, a pincért oktatja éppen, én közben kimegyek a mosdóba.

Amikor hazaérek, egy csodásan megtöltött pohár Cabernet Franc vár rám az asztalon. Remélem, nem bánja, hogy rendeltem magának – mondja a férfi, miközben egy barátságos mosollyal üdvözöl. Azt hiszem, ez a bor remekül illik a vad ételhez. Leülök, és koccintunk, mintha már régóta ismernénk egymást. Ahogy az étel és ital elfogy, előbukkan a táskámból egy galamb, ami bár nem a legfrissebb, de tökéletesen alkalmas szemléltetőeszköznek. Kavargatom a kávémat, miközben a férfi a kezében forgatja a galambot. "Ne csináld olyan feltűnően!" – suttogom. Nem akarom, hogy valaki észrevegye, mit csinálunk. Nem hiányzik, hogy a hatóságokhoz kerüljön a dolog, és hogy galambbal kereskedjek egy étterem csendes sarkában.

Az étterem vendégei nem sejtik, hogy ez tulajdonképpen egy álcázott megbeszélés, amire azért került sor, mert a férfi békére vágyik, s miután azt ajánlották neki, hogy ehhez békegalambot szerezzen, felkereste a gyárunkat. Elárulom, hogy a vállalkozásunk nem teljesen legális. Az engedélyünk szerint tollpárnákat készítünk, de valójában különböző galambokat gyártunk. A legnépszerűbb termékünk a békegalamb, de van esküvői, temetési és postagalambunk is. S bár fű alatt készítjük a madarainkat, nagyon figyelünk a minőségre. A legkiválóbb alapanyagokat használjuk, például import fehér tollat, vér pedig csak az első napon van, amíg friss a termék. A második naptól semmiféle testnedvet nem ereszt a madár, csipogni is csak akkor fog, ha erre utasítják. Csak az öröm jut vásárlóinknak. A szlogenünk is ez.

„Hány galambra lenne szükségük?” – kérdeztem a férfitól, aki meglepő módon az ujjait kezdte számolni, mint egy kisiskolás. Szinte elfojtottam a nevetést – egy jóképű, öltönyös férfi, aki nem tud fejben összeadni. Az efféle emberektől mentsen meg a Jóisten! Közben a mutatóba hozott prototípus galambot az üresen álló székre helyezte, mintha az lenne a megoldás kulcsa.

Felfigyelünk a hangos kiabálásra. A konyhából hirtelen kirohan a séf, aki dühösen kiáltja: „A galamb, a galamb!” Hol lehet? Megpróbálta elkapni, de a madár ügyesen kicsúszott a kezéből és elszáguldott. Gyorsan bedugom a saját galambomat a táskába, nehogy a séfhelyettes tévedésből azt higgye, hogy a mi madarunk az, amit ő üldöz. A férfi, aki velem szemben áll, láthatóan zavarodott. Közben a séf elérkezik az asztalunkhoz, kezet fog a férfival, és bocsánatot kér az incidenstől. Felszólítja, hogy a vacsoráját ingyen állja az étterem, hogy jóvátegye a történteket. A férfi elmosolyodik, mondván, hogy erre igazából nincs szüksége, de ha már így alakult, szívesen elfogadja a felajánlott lehetőséget. Szorosan markolom a táskámat, benne az általunk készített galambbal, hogy véletlenül se vigyék el. A következő pillanatban a séf megragadja a karomat és rángatni kezd. Kiáltok a férfinak, hogy segítsen. „Mit akar tőlem?” – kérdezem a séfhelyettestől, de ő csak ignorál, és tovább rángat. Amikor a konyhába érünk, odaszól egy fiatal szakácsnak, hogy menjen ki a vendégtérbe, és takarítsa fel a vért, mert az a bolond galamb mindent összevéreztett.

Egy pillanattal később a konyhafőnök átvette az irányítást a szuséftől, és a fiókból előrántotta a kést. Közben a karomat nem engedi el, hiába vergődöm és rugdosok. Odaszól a szuséfnak, hogy fogja le a fejemet. Mi a fene készül itt? Félelmemben a rémület eluralkodik rajtam. A séf arca még feszültebbé válik. „Siessünk, mielőtt még nagyobb felfordulást csinál!” – mondja a helyettesének. Villan a kés pengéje, és a séf egyetlen mozdulattal elvágja a nyakamat. A fájdalom helyett csak a forróságot érzem, ahogy körülöttem minden megváltozik.

A hangok fokozatosan elhalványulnak. Érzem, ahogy a kezemből slipjezik a kézitáskám. Hirtelen kibukkan belőle egy galamb. A torka véres, a feje alig lóg a nyakán. A szuséf először megdöbbenve nézi a táskámból kipottyant madarat, majd rám szegezi a tekintetét, és így szól: "Bocs, főnök, azt hittem, ő a mi galambunk, de látszik, hogy tévedtem."

A konyhakövön heverek, torokkal, amelyet a sors kegyetlenül elvágott, és senki sem törődik velem. A háttérben a galambot már kopasztják, hiszen egy előkelő vendég étkezésére készülnek. Nyílik a konyhaajtó, és belép rajta az a férfi, akivel nemrégiben élveztem a vacsorát. Reménykedem, hogy felemel a hideg kőről és megment, de a halál nem jön el értem. Hozzám lép, és megdöbbenten néz: miért fekszik ez a galamb a kövön?, kérdi a séfet. A szakács zavartan válaszol, összekevertük egy másikkal, de már nincs rá szükség, mert megtalálták a másik jószágot, ami sokkal értékesebb, így az kerül a mai kiváltságos vendég elé. A férfi mosolyog, majd rám mutat, és azt mondja: ha már ingyen vacsorát kínáltak, ezt a másik galambot süssék meg nekem rózsaszínre, konyakos zöldborsmártással, sült fügével és pasztinákpürével.