A magyar playback kultúra vége a '90-es évek végén: a sztárgyár bírálói A '90-es évek végén, amikor a popzene világát egyre inkább elöntötte a playback előadás, egy újabb fordulópontot ért el a hazai zenei élet. Ekkor kezdődött el a playback "halála", am
Emlékezzünk vissza a tátogó fiú- és lánybandák fénykorára, amikor a popzene világát uralták, és idézzük fel azokat az előadókat, akik hozzájárultak a magyar Milli Vanilli-k trónfosztásához! (Bár ez nem feltétlenül volt hálás feladat.)
Míg az ezredfordulón a nyugati ugribugri dancefloor csapatok már a dodó madár sorsára jutottak, addig Kozso lesújtó Halálcsillaga még mindig szüntelenül formálta a hazai zenei ízlést.
Valójában éppen az a lenyűgöző, hogy a hangszeres zene képes elérni olyan szellemi mélységeket, amelyeket akár a Szerelemdoktor vagy a Balatoni láz is megidézhet. Kezdjük a bátorító példákkal, majd térjünk át a figyelmeztető esetekre:
A 90-es évek fiú- és lánybandái igazi karaktertömegben pompáztak, olyan figurákkal, akiket bátran nevezhettünk a nép egyszerű gyermekeinek. Persze, ez a jelző inkább az intellektuális képességeikre utalt, mintsem valós mivoltukra. Sub Bass Monster megjelenése olyan volt, mintha Szabó Gyula hangján, Jankovics Marcell varázslatos illusztrációi mellett elevenedett volna meg. Nem véletlen, hogy Magyarország első számú népmesei rapperének minden oka megvolt arra, hogy kifejezze véleményét a gyantázott balkáni Take That-ekről. Ma már a Mákvirág akár irritálóan békülékenynek is tűnhet, de a korabeli Viva TV kínálatában igazi frissességet hozott ezzel a nyílt és őszinte hangvétellel.
Bár a Trambulin című szerzeménytől anno könnyed agyhúgykövet kaptunk, készségesen elismerjük, hogy a Roy és Ádám még pont az arany középutat képviselte az autentikus és az utcabál-kompatibilis lakossági pop-rock között. Épp ezért bocsánatos bűnként hivatkozunk arra a polkorrekt hangnemre, mellyel a korabeli fröccsöntött slágereket ostorozták, és felhívták a figyelmet a túljátszottság pusztító intézményére.
A Ganxsta Zolee és a Kartel a magyar popzene világában olyanok voltak, mint egy mutáns húsevő növény a virágágyásban: sokkolóan különleges és egyben félelmetes. E különleges stílusuk nemcsak a megjelenésükben, hanem a dalaikban is megmutatkozott, ahol a fiú- és lánybandák iránti érzelmeiket nem finomkodva, hanem brutálisan nyíltan fejezték ki. Míg a két említett figura - akiket a dal szövegei is említenek - vízipisztollyal játszadozott, addig ők a xenomorphok dühével ontották magukból a savat. Kozso frizuráját pedig parasztbajuszként ragasztották fel, miközben önfeledten küldték el a konkurenciát a pikkelyes vérbe - különösen a Vengaboys és az Aqua hazai képviselőit célozva meg.
Míg a '99-ben jobb létre szenderülő Szomszédok még a megszűnés évében is foggal-körömmel tagadta a rendszerváltást, addig a magyar popproducerek ugyanezen évben legalább ilyen vehemenciával próbálták elhitetni annak megtörténtét. Ennek érdekében pedig a Liszt Ferenc Egyetem végzőseivel adatták elő kvázi ugyanazon hazai slágereket, melyek pár évvel később több generációt vetettek vissza a fejlődésben. A Coctail és a Hófehér jaguár ugyanis olyannyira volt mély és tartalmas, hogy egy jobban megtermett molnárpoloska sem lett volna képes elmerülni benne. Ezen pedig mit sem változtatott az, hogy Pély "Barney" Barnabás nem Keresztes Ildikó orgánumán tolmácsolta az agyhalált.
Az Annyira Élő Zenekar Vagyunk, Hogy Anyagcserét Folytatunk Mozgalom másik kiemelkedő tagja a Venus volt, akinek frontasszonyát a közvélemény egyszerűen csak Venus Zsuzsaként ismeri. Zsuzsa rendszeresen hangoztatta a Z+/Viva mélyfilozófiai műsoraiban, hogy ez a megnevezés valójában méltatlan, hiszen Fresh Andival egy lapon emlegetni őt igencsak problémás. Noha énekhangja terén akár indokolt is lehetett a párhuzam, az „Én is imádlak” című slágerrel való folyamatos játszása mégis olyan szintkülönbséget mutatott, mint egy pajzán locsolóvers és egy vőfélyrigmus összevetése. (Azért Varga Zsuzsa becsületére legyen mondva, hogy későbbi munkásságával sikeresen begyógyította az egykori zenekara által okozott lelki sebeket.)
