**A pécsi fodrászmester emlékei: Komlós János és Latinovits Zoltán borotválása** Egy különleges világ tárul elénk, amikor a pécsi fodrászmester, aki több évtizede élvezi a mestersége iránti szenvedélyt, visszaemlékezik a híres vendégeire. Komlós János é

Vörös Dezső Pécs fodrászmesterségének ikonikus alakja volt, aki 1948-tól kezdve, egészen a rendszerváltásig, 1989-ig meghatározó szerepet játszott a város szalonjaiban. Ő az, aki a szocialista időszak fodrászatának történetét hitelesen dokumentálta és összegyűjtötte. Rozs András főlevéltáros egy interjú keretében felfedezte Dezső gazdag tapasztalatait és emlékeit, amelyek mély betekintést nyújtanak a korabeli fodrászat világába.

Vörös Dezső, a pécsi fodrászmester, emlékezetes pillanatokkal teli életéről mesél. Munkája során számos vendéget üdvözölt szalonjában, akik nem csupán frizurájukat, hanem a mindennapi életük apró örömeit is megosztották vele. Dezső nemcsak fodrász, hanem igazi hallgatóság is, aki mindig figyelmesen hallgatta meg vendégei történeteit, legyen szó a legújabb divatról vagy a legkisebb örömökről. A szalon falain található képek és emlékek mind-mind a hely szellemiségét tükrözik. Az évek során Dezső sok fiatal fodrász mesterré válását is segítette, tanítva őket a szakma fortélyaira és a vendégekhez való empatikus hozzáállásra. Számára a fodrászat nem csupán egy mesterség, hanem egy művészet, ahol a kreativitás és az emberi kapcsolatok összefonódnak. Visszaemlékezéseiben a szakma kihívásait és szépségeit is érinti, mesél a trendek változásáról, a vendégek elvárásairól, és arról, hogy hogyan tudta mindig megújítani magát és a szalonját. Dezső történetei a pécsi közösség szövetébe is beleágyazódnak, hiszen minden frizura mögött egy-egy emberi sors, egy-egy barátság vagy éppen egy különleges pillanat rejlik. Minden vendég számára emlékezetessé tette a látogatásokat, nem csupán a frizurákkal, hanem a gondoskodó hozzáállásával és a szívélyes beszélgetésekkel is. Vörös Dezső tehát nem csak fodrászmester, hanem a pécsi közösség egy szeretetteljes alakja, akinek élete és munkássága mély nyomot hagyott a város történetében.

Nagyharsányban láttam meg a napvilágot 1929. június 7-én. Édesapám, Vörös János, a siklósi ipariskolában tanulta ki a fodrász mesterséget, és 1937-ben megalapította saját borbélyüzletét a szülőfalumban. Apám korában a borbélyok tevékenysége sokkal szélesebb spektrumot ölelt fel, mint csupán a hajvágás. A mesterek jártasak voltak a köpülözésben - ami a bőr vákuumos kezelését jelenti -, valamint az érvágás és a piócázás művészetében is. Sőt, ha valaki szemölcsökkel küzdött, apámék lószőrrel kötözték el az érintett területet, hogy aztán szárítani tudják. A szakállak és bajuszok formázásában is jeleskedtek, és különféle eszközöket, mint például bajuszkötőt és hajhálót használtak a tökéletes végeredmény eléréséhez.

A szükséges eszközöket budapesti kereskedőktől szerezték be. A fodrászatokat fodrászcikk-kereskedők látták el fodrászati eszközökkel. A legismertebb fodrászcikk-kereskedők voltak Pécsett a háború után, 1948-ig: Mácsai János a Déryné utcából, Pánczél Géza a Boltív-közből, Szíjártó a Bártfa utcából.

A leglényegesebb eszközök a következőkre terjedtek ki:

- kövek (fenőkő - élező kő)

A fenőszíjak olyan praktikus eszközök, amelyek segítenek a különböző késélek és szerszámok élezésében. Ezek a szíjak általában bőrből vagy más tartós anyagból készülnek, és a felületük finoman csiszolt, hogy optimális élezési felületet biztosítsanak. Használatukkal a penge éle könnyedén visszanyeri élességét, így a főzés vagy a barkácsolás során is hatékonyabban használhatjuk eszközeinket. A fenőszíjak nemcsak praktikusak, hanem a hagyományos kézműves mesterségek egyik szimbólumává is váltak, hiszen sok esetben kézzel készített, egyedi darabok, amelyek a mesterek tudását és ügyességét tükrözik.

A borotvák világában a precizitás és a kényelem találkozik. Legyen szó klasszikus, kézi borotváról vagy modern, elektromos változatról, mindkettőnek megvan a maga varázsa. A borotválkozás nem csupán egy napi rutinfeladat, hanem egyfajta szertartás is, amely során a férfiak felfrissítik megjelenésüket és önbizalmukat. A kézi borotvák eleganciája és a hagyományos technika iránti tisztelet sokak számára vonzó, míg az elektromos borotvák praktikus, gyors megoldást kínálnak a rohanó mindennapokban. Akár a sima bőrfelület, akár a precíz vonalak megalkotása a cél, a megfelelő borotva kiválasztása kulcsfontosságú. Emellett a borotválkozási élmény fokozásához hozzájárulhatnak különféle kiegészítők, mint például borotvahabok, gélek és utólagos balzsamok, amelyek nemcsak kényelmet nyújtanak, hanem a bőr ápolásában is segítenek. Egy igazán jó borotválkozás nemcsak az eszközök, hanem az élmény és a rituálé része is.

Egy különleges lószőr pamacs, amelynek ára mindössze 1 pengő volt.

- Borzszőr pamacs, ára 1 pengő; a prémium minőségű változat pedig 2,50 pengő.

- borotvakések svédacélból

- damaszkuszi acél

A borbélyok világában éles verseny zajlott, ahol minden mester a saját preferált márkáit népszerűsítette. A borotvakések terén a "Két iker" és a "Dovo-Solinger" márkák emelkedtek ki a legjobbnak számító eszközökként, és mi is ezekre esküdtünk. A fodrászati kellékeknek saját, jól ismert névjegyeik voltak, mint például a "Pipa" és a "Hét csillagos", amelyek a szakma elismert szimbólumai lettek.

Apám elhatározta, hogy fodrásznak tanít, így kezdődött az utam a szépségipar felé. A nyolc általánost Nagyharsányban fejeztem be, ahol sokat tanultam az életről és a közösségről. Ezt követően három éven át jártam a szakmunkásképző iskolába Siklóson, ahol a fodrászat fortélyait sajátítottam el. 1946-ban sikeresen megszereztem a segédlevelemet, ami új lehetőségeket nyitott meg előttem. Ezt követően két évig apám nagyharsányi borbélyüzletében dolgoztam fodrászsegédként, ahol nemcsak a szakma alapjait sajátítottam el, hanem az emberekhez való kapcsolatépítés fontosságát is megtapasztaltam.

1948-ban Pécsre hívtak a Rónai-féle fodrászszalonba, mely a Király u. 8. számú házban volt. Rónai Istvánnak a pécsi belvárosban, a Munkácsy Mihály utca elején is volt egy fodrászata, melyet fiával, Lacival (Rónai László) együtt működtetett. A Király utcai Rónai Szalon 35 fővel dolgozott. Fő profilja a férfi- és női fodrászat volt, de emellett manikűr-, masszőr-részleg is működött itt. Valamint egy fürdő is tartozott az üzlethez, ahol a fodrászok szőrtelenítés szolgáltatást is végeztek vendégeik kívánságára.

Amikor elkezdtem dolgozni a Rónai Szalonban, alig három hónappal később az üzlet államosítása következett be. Rónai István, a szalon tulajdonosa, elbocsátásra került, és később már nem folytathatta a szakmáját. Az 1948-ban államosított Munkácsy utcai fodrászat a Fodrászipari Nemzeti Vállalat fennhatósága alá került. Az 1950-es évek elejétől pedig az Állami Fodrászipari Vállalat vette át a fodrászüzletek irányítását.

1948-tól a megbízott vezető Horváth András volt, akit a párt (MDP) helyezett a vállalat élére. A pécsi Állami Fodrászipari Vállalatnál 60-an voltak MDP-tagok 1956-ig. 16-20-an a Kossuth Lajos utcai 1. számú üzletnél, itt a párttitkár tisztét Székely Ferencné töltötte be. Ő eredetileg fodrásznő volt. A Pécs Városi Rendőrkapitányság bűnügyi osztálya vezetőjének is egy volt fodrászt neveztek ki, Hajdú Jánost.

Én 1950-től a pécsi Kossuth Lajos utcai fodrászüzletben dolgoztam. Az Állami Fodrászipari Vállalat Kossuth Lajos utcai központi üzletében az 1950-es években a következő részlegek működtek:

Természetesen! Íme egy egyedi megfogalmazás: - Férfi fodrászat: Minden műszakban 7 szakember, akik kizárólag férfi vendégekkel foglalkoznak.

- női fodrászat: 10-10 fodrász: előbb nők, majd nők, férfiak vegyesen

A kozmetikai szektorban három-négy női szakember képviseli a különböző területeket. Az első csoportba tartoznak a bőrápolás specialistái, akik a bőrtípusok és igények alapján személyre szabott kezeléseket kínálnak. A második csoport a sminkmesterek, akik a legfrissebb trendek és technikák segítségével varázsolják el ügyfeleiket, kiemelve szépségüket és egyediségüket. A harmadik csoport a hajápolási szakértők, akik nemcsak frizurákkal, hanem hajkezelésekkel is foglalkoznak, hogy a haj egészséges és ragyogó legyen. Ezen szakemberek együttműködése garantálja a teljes körű kozmetikai élményt, amely a női szépség és önbizalom növelésére összpontosít.

- Pedikűr: 2-2 hölgy számára

- Manikűr szolgáltatás: 2-2 hölgy részvételével.

Hajmosók: 3-3 fő (a női fodrászaton, kizárólag hölgyek).

Összesen 54 résztvevő van jelen.

A férfi-fodrászaton hét szék volt, hét tükör és a hozzávalók. A női fodrászati részen tíz szék és tükör, valamint a fodrászati eszközök. Egy nagy teremben volt elhelyezve mind a férfi, mind a női fodrászat. A két részt a vendégek ülőhelyei választották el, akik egymásnak háttal ültek. A bejáratnál volt a közös pénztár.

A teremben külön férfi és női mosdó található. A korábban használt fürdőszobát pedig átalakították, így most egy praktikus mosókonyha funkcionál.

1956 előtt hétköznap reggel hattól este 10 óráig volt nyitva a fodrászüzlet. Két műszakban dolgoztak, kettőkor volt a váltás (6-14, 14-22 ó). Az ötvenes években szombaton és vasárnap is dolgoztak a fodrászok. Vasárnap 7-13 órai nyitva tartás volt.

Ebben az időszakban a borbélyok legfőbb foglalatossága a borotválás volt. Vasárnaponként hat borbély kizárólag a borotválásra összpontosított, míg egyedül egy hajvágó foglalkozott a hajak ápolásával. Reggel 6-tól délután 1-ig hatan összesen negyven férfit borotváltak meg, míg a többiek harminc ember haját vágták le.

Az 1950-es években Komlóról jártak be a buszok a pécsi Kossuth térre. A buszokból kiszálló pufajkás, gumicsizmás emberek 4 óra után bementek a fodrászatba, mind borotválkoztak. A munkás emberek sáros csizmában, koszos ruhában jöttek be a fodrászüzletbe, várakozás közben hangoskodtak. Ezért a fodrászok szóltak a pártbizottságnak, hogy szüntessék meg ezt a helyzetet. A megyei, vagy városi pártbizottság vezetői szóltak ez ügyben Vas Zoltánnak, aki ekkor a komlói építkezések vezetője, kormánybiztosa volt.

Vas Zoltán lépései nyomán végre véget ért a pécsi fodrászatokat sújtó zűrzavar. Az üzletek ajtaján belépő munkások mostantól frissen, tiszta ruhában és fürödve érkeznek, így a környezet is sokkal kellemesebbé vált.

Az 1956. október 23-át követő napok során a fodrászok sürögtek-forogtak, miközben a rádió hangján keresztül követték a legfrissebb híreket, és hevesen beszélgettek a Budapesten zajló eseményekről. Az üzletben az igazgató és a párttitkár is jelen volt, a feszültség érezhető volt a levegőben. Október 25-én a pécsi tüntetők tömege vonult el a Kossuth utcai fodrászat előtt. Érezve a helyzet súlyosságát, odamentem az igazgatóhoz és a párttitkárhoz, és javasoltam nekik, hogy távozzanak, hogy elkerüljék a tüntetők esetleges támadásait. A tanácsomat komolyan vették, és végül hazamentek, megóvva ezzel magukat a veszélytől.

Az Állami Fodrászipari Vállalat pécsi, Kossuth utcai üzlete különleges eseménynek adott otthont, amikor Hesz János fodrász megragadta az alkalmat, hogy megalapítsa a munkástanácsot. Ez a fontos lépés a forradalom kitörését követő napok egyikén történt, de a pontos dátumra sajnos nem emlékszem. A fodrászokból álló munkástanács 15 elkötelezett tagja kezdte meg közös munkáját, hogy képviseljék a szakma érdekeit és összefogjanak a változások érdekében.

Elnökéül Lőcsei Istvánt választották, az 1. számú üzlet dolgozóját. Engem is kérdeztek, hogy nem akarok-e tag lenni, de én ezt nem vállaltam, mert a tanműhelyben kellett tanítanom. Hesz és néhány munkástanács-tag szerettek szerepelni, szervezkedni, de én nem és nem is akartam részt venni semmilyen politikai ügyben, inkább dolgozni akartam.

A forradalom után Hesz János, akit a rendőrség letartóztatott Lőcsei Istvánnal együtt, különös figyelmet kapott. Hesz esetében a párttitkár és az SZB-titkár közbenjárása segített, mivel őt megbízható munkatársként ismerték el. Ennek köszönhetően Hesz maradhatott az 1. számú üzletben, ahol tovább folytathatta tevékenységét. Ezzel szemben Lőcsei István sorsa más irányt vett, őt elbocsátották, és a Fodrász Szövetkezethez (KTSZ-hez) irányították, ahol új lehetőségeket keresett.

1957. januárjától a Fodrászipari Vállalat 1. számú üzleteként működtünk. Az 1956-os forradalom vívmányai abban mutatkoztak meg a vállalat életében, hogy megszűnt a vasárnapi műszak. A szabad szombatot a nyolcvanas évek elején vezették be. 1957-től reggel 6 órától 21 óráig tartott a munkaidő. Két műszakban dolgoztunk, fél kettőkor volt a váltás. A borotválás fokozatosan megszűnt fő tevékenység lenni.

1989-ben egy műszak alatt már kb. csak 3-szor borotváltunk. Az AIDS-fertőzés miatt az 1990-es évek közepétől megszűnt a borotválás az 1. sz. üzletben és más fodrászüzletekben is.

A szakmám iránti szenvedélyem határtalan volt. Mindig is úgy éreztem, hogy fontos szerepet játszom a világban: "Én vagyok valaki, és részt akarok venni a versenyeken" – mondtam magamban, miközben a céljaimért küzdöttem.

Az 1960-as években, egészen pontosan 1962-től 1972-ig, rendszeresen részt vettem fodrászversenyeken, amelyek izgalmas kihívásokkal és felejthetetlen élményekkel teli időszakot jelentettek számomra. Hesz János, a szintén tehetséges pécsi fodrász, szintén a versenytársaim között volt, és együtt sok szép sikert értünk el. Bár én többször is az országos harmadik helyezett címét bírtam, versenyt végül sosem nyertem. Mégis, pécsiként büszkén mondhatom, hogy sikerült betörnünk a fodrász szakma élvonalába, és számos alkalommal megelőztük a fővárosi versenytársakat is. Emlékezetes pillanatokkal gazdagodtunk, és a versenyek mindig izgalmas tapasztalatokat hoztak számunkra.

Számos különböző hajvágási technikát kipróbáltunk, köztük a Hardy-hajvágást is. Ennek a módszernek a lényege, hogy a nedves hajat borotvával formázzuk, ami egyedi és precíz végeredményt biztosít.

1962-ben kezdtem el dolgozni a pécsi Kórház téri 11. számú fodrászüzletben. Ez a hely nem csupán egy egyszerű fodrászat volt, hanem az országosan elismert szakmai körök egyik kiemelkedő bázisa. Itt tevékenykedett Hesz János is, akinek a szakmai tudása és kreativitása sokakat inspirált.

Az 1980-as évek előtt a Fodrászipari Vállalat főkönyvelője, X-né, sikkasztási ügybe keveredett, amiért hét év börtönbüntetést kapott. Ezt követően a Pécs Városi Tanács Ipari Osztályához került. Az évtized elején a Fodrászipari Vállalat beolvadt a Pécsi Szolgáltatóipari Vállalatba. 1989 előtt Manesen Ferenc töltötte be az igazgatói posztot, majd őt Tihanyi váltotta. Tihanyi fegyelmi eljárást kívánt indítani ellenem, ám a Döntőbizottság elmarasztalta az ő lépését. Egyszer én is jelölést kaptam az igazgatói posztra, de határozottan visszautasítottam, mondván: "- Igazgató úr, én mindig fodrász voltam és maradok, önök pedig nem."

Nem lettem vezető, de országos fodrászversenyeken indultam, emellett pedig edzőként támogattam a pécsi fodrászversenyzőket. Ez a szakmai siker számomra többet jelentett, mint bármilyen igazgatói pozíció.

Készítettem egy statisztikai elemzést, és megállapítottam, hogy ha naponta 8 órán keresztül dolgozom, 30 embert szolgálva ki, akkor három év alatt Pécs teljes lakosságát meg tudtam volna szolgálni. Eddigi pályafutásom során összesen 46 évet és 272 napot szenteltem a fodrászatnak.

1989-ben vonultam nyugdíjba, és azóta nem tevékenykedem a szakmámban. 1990-ben véget ért a Fodrászipari Vállalat működése, amely átalakult Fodrász Kisvállalattá, és e formában egészen 2003-ig működött.

Számos elismert és híres személyiség kereste már fel a szalonomat borotválkozás vagy hajvágás céljából.

Fodrászatunk története során a Kossuth utcából a Kórház térre költözve számos pécsi politikai és hivatali vezető választotta helyszínünket, de nem csupán ők látogatták meg szalonunkat. Pécsi és budapesti színészek, írók, újságírók és sportolók is megfordultak nálunk, így a mi fodrászatunk valódi kulturális találkozóhellyé vált.

Az ötvenes években rendszeresen betért hozzám Komlós János, az akkori ÁVH-parancsnok, aki később a humorizálás világában vált ismertté.

Az Állami Fodrászipari Vállalat párttitkára egy nap váratlanul megkeresett, és közölte velem, hogy egy állandó vendéget kapok: a pécsi ÁVH parancsnoka fog reggelente eljárni hozzám borotválásra. Az érkezése viszont korai volt, már reggel hatkor ott kellett lennem. A számára fenntartott hely mindig üresen állt. Az időm nem volt szabad, amíg a parancsnok meg nem érkezett; más vendéget nem fogadhattam el. Előfordult, hogy késlekedett, ami azt jelentette, hogy türelmesen várnom kellett. Más munkába sem kezdhettem, mert ha egyszer csak megérkezett, azonnal foglalkoznom kellett vele.

Bosszankodtam magamban, mert így bizony elestem jelentős bevételektől.

Komlós nem volt az a szószátyár típus, aki könnyen barátkozna; inkább egy csendes, megfontolt ember volt, akinek jelenléte nem keltett ellenszenvet, de barátok sem tolongtak körülötte. Volt egy furcsa szokása, ami számomra meglehetősen zavaró volt. Amikor befejeztem a borotválkozást - természetesen a lehető legnagyobb gondossággal, ahogy csak tudtam -, Komlós hirtelen megszólalt: "Dezső elvtárs! Meózás!" Ezzel odanyúlt az éppen frissen borotvált arcomhoz, és hosszan simogatta. Ez volt az ő módja annak, hogy ellenőrizze a simaságot. Soha nem akadt fenn a hibákon; úgy tűnt, az ő szemében mindig minden rendben volt.

Minden egyes alkalommal, mintha egy régi rituálét végezne, újra és újra végrehajtotta a műveletet. A végén, szokás szerint, újra megszólalt, és így nyugtázta az eredményt: "- Meg vagyok elégedve."

Más neves személyiség is járt az üzletünkbe és a legtöbben hozzám. Köztük volt Igaz Sándor, az MTI főnöke, a legtöbb pártvezető, közöttük például Aczél György. Ő még a Kossuth Lajos utcai 1. számú fodrászüzletbe járt. Ide, majd a Kórház téri üzletbe is hajat vágatni, borotváltatni járt a pécsi pártvezetők közül Czente Gyula, Palkó Sándor, Nagy József.

Üzletünket számos neves pécsi professzor kereste fel, köztük emlékezetes személyek, mint Szentágothai, Ernst, Mérey és Gáti professzorok. A város jogi vezetői is rendszeresen látogatták boltunkat, például Nemes Alajos rendőrfőkapitány és dr. Schaffhauzer István, a megye főügyésze. Ezen személyek látogatásai nemcsak megtisztelőek voltak számunkra, hanem hozzájárultak üzletünk hírnevéhez is.

A magas beosztású politikai vezetők titoknak minősülő dolgot nem mondtak el nekem. Arra vigyáztak, hogy olyan információt ne fecsegjenek ki, amiért esetleg később bajba kerülhetnének. De azért időnként elejtettek ezt, azt. A megyei párttitkár, akit a titkárnője közvetített ki hozzánk, egyszer beszélt előttem a hamarosan bekövetkező személyi változásokról a pártbizottságban.

Nálunk is megfordultak az ország legnagyobb színészei, mint például Bessenyei Ferenc, Zenthe Ferenc és Avar István. A filmszemlék időszakában különösen megnőtt az érdeklődés a fodrászüzletünk iránt, és sokan keresettel felkerestek minket.

Itt járt a neves Kálmán Gyuri, a mindig elgondolkodó Fülöp Zsiga, a szellemes Széplaki Endre, és persze a bölcs Siklósi bácsi is. Latinovits Zoltán sem maradhatott ki a sorból, de neki nem éppen kedves tapasztalatai voltak Pécsről. Egy alkalommal, kissé ittas állapotban lépett be hozzánk, és az első szavai ezek voltak: "- Ilyen borzalmasan koszos város!"

Közel álltak hozzám a legnevesebb sportolók, sőt, néhányukkal szoros barátságot is kialakítottam.

Hozzánk járt a pécsi labdarúgók közül például Kocsis Ernő, Szőcs Jani, Danka Imre, Kamondi Imre, a két Dunai fivér, János és Antal, Bencsik Vili, Györkő Anti, Hernádi, Rapp Imre. A focisták rendszerint hétfőnként jöttek, a vasárnapi meccs után, itt idézték fel élményeiket, itt szidták a bírót vesztes meccs után, vagy meséltek góljaikról, melyek a győztes meccsen estek. Igen felszabadult volt ilyenkor a hangulat, ment a sztorizás, viccmesélés.

Nemcsak a pécsi focisták, atléták, hanem a híres budapesti csapatok tagjai is hozzánk jártak. Én tegező viszonyban voltam az Aranycsapat tagjaival is, Buzánszky Jenővel, Hidegkúti Nándival. Puskástól máig őrzök egy aláírást. Ismertem a híres edzőket is: Kalocsay Gézát, Sebes Gusztávot, Czibulka Mihályt, Kovács Imrét.

A családom története különleges pillanatokkal van tele. 1950. október 20-án, Pécsett kötöttem össze az életemet feleségemmel, Horváth Gizella Erzsébettel, aki 1931. március 10-én látta meg a napvilágot. Az esküvő után azonban nem sokáig élvezhettük a közös élet örömeit, mert azonnal behívtak katonai szolgálatra. Kiskunmajsán töltöttem el tíz hónapot, mielőtt végre leszerelhettem. Gizellával Nagyharsányban találkoztunk először, ahol ő óvónőként dolgozott, és azonnal megfogott a kedvessége és elhivatottsága. Apja munkás volt, ami mindig is fontos szerepet játszott a család életében. Az ő történetük és a mi közös utunk mindig inspirálni fog.

Később ő is a fodrászszakma közelébe került, hiszen hajmosó lett a pécsi 1. számú fodrászüzletben. A vendégek nagy előszeretettel keresték fel, hiszen mindenki megkedvelte a keze munkáját. A pécsi színésznők különösen rajongtak érte, és "a mi Gizink"-nek hívták. Péter Gizi, Domján Marika és Vári Éva is elismeréssel beszéltek róla. Zalatnay Sarolta pedig "Gizikénk"-nek szólította őt. Feleségem 1962-ben csatlakozott a pécsi 1. számú fodrászüzlet csapatához, és egészen nyugdíjazásáig, 1987-ig itt dolgozott, hűségesen szolgálva a vendégeit.

Két csodás fiunk érkezett a világra: Dezső, aki 1951. szeptember 29-én látta meg a napvilágot, és László, aki 1954. július 10-én született. Mindketten a fodrász mesterséget választották, és elmondhatom, hogy igazán büszke vagyok rájuk. Dezső 1969-ben szerezte meg segédlevelét, amelyet a férfi-női fodrász szakmában kapott. László pedig 1968-ban kezdte el tanulmányait, és 1971-re ő is eljutott a segédlevél megszerzéséig. Munkájukat folyamatosan követem, és igyekszem hasznos tanácsokkal segíteni őket a pályájukon.

A képen ifj. Vörös Dezső látható, amint a családi vállalkozásban éppen egy vendég haját formázza.