Szenteste varázsa: Becsukott dobozok titkai

Az egymárkás találmányból 21 és fél milliót sikerült eladni

Miután az angyal jóízűen elfogyasztott egy hatalmas tányér töltött káposztát és egy fél rúd mákos bejglit, útra kelt, hogy elhozza a gyönyörűen feldíszített fenyőfákat az emberek otthonaiba. Szenteste volt, a hó csendesen hullott, az utcák nyugodtan várakoztak, hogy az óra elérje az éjfélt. Gyerekkoromban mindig így álmodoztam a karácsonyi készülődésről, de később ráébredtem, hogy a valóság egészen más formát ölt. A fát apám választotta ki a piacon, a díszítést pedig közös családi élménnyé alakítottuk. Ebből a napból lett számomra az év legszebb pillanata, tele szeretettel és meghittséggel.

Ma magam hoztam haza a fát, egy aprócska piacon akadtam rá, ami csupán pár lépésre van az otthonomtól. A fenyőt büszkén állítottam fel a szoba közepén, és izgatottan vártam, hogy szép sorjában megérkezzenek a barátok és családtagok, akiket erre a különleges eseményre invitáltam. "Közös fadíszítés" – ez volt a meghívóm mottója az emailben. Először Édesanyám lépett be, majd apám, utána nagyanyám, végül pedig a legjobb barátnőm, Csöpi érkezett.

- Készítettem egy adag forralt bort, ki szeretne egy pohárral? - kérdezem a vendégeket, de tudom, hogy ez csupán ürügy a beszélgetés elkezdésére. Mindenki a poharát emeli, és ahogy kortyolunk, az oldottabb légkör egyre inkább érződik. Rég nem találkoztunk már így, és ez a közös időtöltés mindannyiunkra jótékonyan hat. Az ital fogy, a nevetések és a történetek egyre szabadabbak, ahogy a feszültség lassan eltűnik a levegőből.

Anyám a pohár borral a kezében áll a fa mellett, mereng, mintha a fenyőágak között valami láthatatlan vonalat követne a szemével. Leteszi a poharat az asztal szélére, és egy régi, kopott dobozért nyúl, amit magával hozott. A doboz fedelét lassan nyitja fel, a mozdulatai szinte szertartásosak. Egy üveggömböt vesz elő, amelyet finoman tart az ujjai között. Az üvegfelület karcos, az egykor fénylő ezüst beszürkült.

Nem néz ránk, érzem, hogy gondolatban távol jár. Az ezüst gömböt lassan felhelyezi a fa egyik alsó ágára. Mozdulatlanul áll, majd megérinti a gömböt, az ujjai remegnek. A dísz halkan koppan az ágon, majd látszólag megpihen. A fenyőág kissé megrezdül a súlytól, és a szoba fényei vibráló árnyékokat vetnek a falra. Anyám szeme még mindig a díszen időzik, mintha az üveg áttetsző rétegein keresztül mélyebbre pillantana. Nem mozdul, de az arcán valami megfeszül. A faág váratlanul megadja magát. Az ezüst gömb lecsúszik, lassan forogva zuhan, és szétrobban a padlón. Az üvegszilánkok szerteszóródnak, apró csillagokat vetve a szőnyegre. Anyám nézi a törmeléket, mintha a törött darabok az életének egy olyan fejezetét idéznék, amelyet sosem akart újra látni.

A szilánkok között egy apró kép ragyog fel. Közelebb hajolok, és egy újszülött arcát pillantom meg. Nincs kérdés a számon, mert anyám tekintete mindent elmond, amit szavai sosem tudnának kifejezni. Csak ott áll, a falnak dőlve, mintha az lenne az egyetlen támasza, ami megakadályozza, hogy összeomoljon. Ajkai remegnek, de csendben marad, csak a törött gömb maradványait bámulja. Tudom, hogy ez a kisbaba nem én vagyok. Anyám lassan letérdel, és gyengéden végigsimít a fotón. Rám néz, és halkan elmondja: az ikertestvérem, akiről eddig sosem meséltem neked. Aztán felfedi, hogy gyerekkorukban szétválasztották őket, mert a szüleik elváltak. Évtizedek teltek el, amíg semmit nem tudtak egymásról, de hat hónappal ezelőtt a testvére rátalált, és azóta szinte minden nap beszélnek, próbálva bepótolni az elveszett éveket. Anyám megígéri, hogy holnap bemutatja nekem a testvérét. Átölelem, míg az újszülött fényképét simogatom, és a zsebébe rejtem.

Apám a karácsonyfához lép. Kis falovat tart a kezében, amit az évek során mindig gondosan a fenyő egyik legbiztosabb ágára helyezett. Mozdulatai szertartásosak. A faló egyszerű, durván faragott darab, festék már alig van rajta, csak itt-ott villan meg egy halvány kék csík, amely talán valamikor kantárt vagy nyeregtakarót ábrázolt. Nem csillog, nem vonzza a figyelmet, de apám számára ez az egyetlen dísz, amely minden évben biztos helyet kap a fán. Ahogy felhelyezi az ágra, megáll egy pillanatra, a ló lassan megpihen az ágon. Apám a karosszékhez lép. Nem ül le, csak megtámaszkodik. Beszélni kezd, a hangja halk, mégis súlya van a szavainak.

- Ezt a lovat a mózeskosaramban találták, amikor az intézetbe vittek - mondja, miközben a távolba néz. - Azok, akik felneveltek, sosem árulták el, hogy nem ők a vér szerinti szüleim. Mindent megadtak, amit csak tudtak, de valahol a lelkemben mindig ott motoszkált a hiányérzet. Haláluk után bukkantam rá egy kis ládikára, amelyben egy okirat lapult. Az állt rajta, hogy anyám a szülésnél életét vesztette, apám pedig elhagyott minket. Így kerültem az intézetbe, majd az örökbefogadóimhoz, akik csodálatosan bántak velem. Miért nem osztottam meg ezt eddig? Talán mert nem voltam elég bátor, de anyád története most végre előcsalta belőlem az igazságot.

A szoba csendje befogadja ezt a történetet is. A múlt végre helyet talált magának a jelenben.

Nagymamám egy régi angyalt tart a kezében. Az arca komoly, de a szemében mosoly bujkál. Az angyal árnyéka a falon táncol, ahogy felemeli, hogy a fára akassza.

- Régmúlt időkre nyúlik vissza, amikor még ifjú voltam - kezdi a nagymamám, majd egy rövid csend következik, mintha az emlékek tengeréből kutatna a megfelelő szavak után. - Egy nap megkíséreltem a lottót, a számokat, amikről álmodtam, mintha csak a szerencse üzenetei lettek volna. És valóban nyertem. Határtalan összeg, igazi milliók. De titokban tartottam, senkinek nem árultam el. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a pénz nem nekem szól, hanem valakinek, akit igazán a szívemben hordozok. Az az angyal, aki nagyapád távozása óta vigyáz rám, mindig emlékeztetett, hogy türelmesen várjak a megfelelő pillanatra, amikor megoszthatom ezt a kincset.

Rám pillant, majd folytatja a mondanivalóját, mintha a szavak egy titkos világ kapuját nyitnák meg.

Te vagy az, akiért mindent félretettem. Látom, mennyi energiát fektetsz a munkádba, és érzem, hogy kezded elveszíteni a lelkesedésed. Itt az alkalom, hogy átadd magad az élet örömeinek, hogy felfedezd a világ csodáit. Ez a pénz most a te kezedben van. Utazz, tapasztalj, élj teljes szívvel!

Nagymamám finoman elhelyezi az angyalt a fa ágai között, és azonnal ragyogni kezd a fények tengerében, mintha ő is részt venne az ünneplés varázsában.

Az idő egy rövidke pillanatra megfagy, mintha a világ körülöttem megállt volna, de ez a csend csak addig tart, amíg Csöpi, a legjobb barátnőm, közelebb nem lép hozzám. Az ujjai között egy gyűrött papírlapot szorongat, amelyben úgy tűnik, titkok rejtőznek.

- Ez a tiéd, tedd fel a fára - mondja halkan, a hangja szinte elmerül a karácsonyi zene morajában. Kíváncsian nyúlok a kis csomagért, és óvatosan kezdem bontani a csillogó papírt, ami alatt egy gyönyörű karácsonyi gömb rejtőzik. Csöpi int, hogy nézzem meg a csomagolást is. Ahogy széthajtogatom a papírt, a szívverésem egyre gyorsabb lesz, amikor a tekintetem megakad a bírósági dokumentumon. Barátnőm neve áll rajta, és a szavak, mint egy hideg zuhany, lesújtanak: gondatlanságból elkövetett emberölés; három év letöltendő szabadságvesztés. Egy pillanatra megdermedek, az elme képtelen felfogni, hogy a papíron olvasottak hogyan kapcsolódhatnak ahhoz az emberhez, akit évek óta ismernék, és akit mindig is a legjobb barátomnak tartottam. Az ünnep fényei hirtelen elhalványulnak, és a karácsonyi varázslat helyét egy fojtogató kétségbeesés veszi át.

Leteszem a lapot, Csöpi lassan közelebb lép.

- Mostanáig nem voltam képes megosztani veled - suttogja, a hangjában egyfajta sebezhetőség rezeg, mint egy törékeny üveg, amely bármikor szilánkokra törhet. - De ha ma este a titkoké, talán elengedhetem ezt a súlyt, és könnyebb lesz nekem is. A kislányom, Anna, mindössze kétéves volt. Egyik nap, ahogy mindig, etettem őt. Kimerült voltam, hiszen az éjjel nem aludtunk; a fogzás miatt szenvedett, a sírása már a falakat is átszáguldotta, és én tehetetlenül álltam mellette, képtelen voltam megnyugtatni őt. Aznap reggel is nyűgösködött, az ételre sem volt kedve. Nem figyeltem eléggé a jelekre. Egy falat megakadt a torkán, és hiába próbáltam mindent, amit tudtam, nem tudtam megmenteni. A mentők gyorsan megérkeztek, de már késő volt. Akkorra már nem lélegzett.

A szobát betölti a csend, nehezebb, mint eddig bármikor. Csöpi zokog.

A bírósági ítélet szerint gondatlanul cselekedtem. Három évet töltöttem el a rácsok mögött, de valójában soha nem hagytam el azt a sötét kis teret. A gyász és a bűntudat folyamatosan velem van, mint egy árnyék, amely sosem távozik. Minden egyes másodpercben, minden egyes nap ezt a terhet cipelem. Nem tudok szabadulni tőle.

A barátnőm elővesz egy másik díszt - egy régi, kopott gömböt.

- Ezt mindig a fára akasztom. Emlékeztet a kislányomra, és arra, hogy talán egyszer megtalálom a megbocsátást valahol az élet útján. Csöpi lassan hátralép, a karácsonyfa ragyogásában most valami különösen törékenynek tűnik, mint még soha.

Kórházi szoba hűvös csendjében ébredek, az infúzió lassú csöpögése olyan, mint egy régi metronóm hangja. A testem elgyengült, a láz tompa ragyogása árnyakat vetít a csukott szemhéjam mögé. A kórházi szobámban nincs karácsonyfa, csupán egy apró ágacska egy szem szaloncukorral. Most már tudom, hogy az este, amit az előbb még valóságként éltem meg, csak hallucináció volt. A szüleim tíz éve haltak meg autóbalesetben, nagymamám 95 évesen elaludt és nem ébredt fel, Csöpi pedig öngyilkosságba menekült.

Szenteste van, és a szobám csendjét egy nővér lépései törik meg. Halkan közelít, majd a hőmérőmért a számhoz emeli. Mosolyogva közli, hogy végre lement a lázam, és most már fogadhatok látogatókat. Ahogy kisétál az ajtón, hallom a hangját, amint azt mondja: "Bemehetnek." A következő pillanatban Csöpi, a legjobb barátnőm lép be, kezében kislányával, Annával. A szívem megdobban, de a fejem zavaros. Talán csak hallucinálok? Hiszen azt mondták, már nem lázas a testem. Csöpi leül mellettem az ágyra, és Annát az ölébe húzza. Az arcomon megjelenik a zavar, és félek, hogy hangosan ki merem mondani a kérdéseimet. De a kíváncsiság és a vágy, hogy tudjam, mi történik, végül erőt vesz rajtam. Mert bármi is van, itt ülnek mellettem, és ez a pillanat valóságosabb, mint bármi, amit eddig tapasztaltam.

- Ti éltek?

- Miért ne élnénk? - kacag Csöpi vidáman. - Ráadásul hoztunk egy szuper hírt! Annának kisbaba érkezik, és ez a mi karácsonyi titkunk, amit most csak neked mondunk el. Nagyon sürgős, hogy meggyógyulj, mert te leszel a kis jövevény keresztanyja!

Csöpi mosolyog, megfogja a kezem.

A láz sötét árnyai fokozatosan eltűnnek, a szoba egyik sarkában pedig felbukkan egy ragyogó fényfolt. Szívből imádkozom, hogy ami most zajlik, az valóban a valóság része legyen. A Teremtő gyengéden simítja végig rajtam az éjszaka titokzatos takaróját.