Beszélő járművek, trolik és villamosok: végre a látássérült emberek is bátrabban vághatnak neki az utazásnak!
Enikő Bence karjába kapaszkodva sétál végig az Örs vezér terén. A látványukban semmi feltűnő nincs, annyira természetesen csevegnek és nevetgélnek, hogy senki sem sejteti a férfi vakságát. Egészen addig, míg meg nem pillantom Bence kezében a fehér botot - ez már egyértelmű jelzés, mondják, amikor melléjük érek, és többen is megosztják velem, hogy a bot nem csupán a gyengénlátók vagy vakok számára van, hanem mindannyiunknak figyelmeztetés, hogy kicsit jobban figyeljünk egymásra. A fehér bot látványa megváltoztatja a járókelők hozzáállását, segítőkészség árad szét közöttük; mindig akad valaki, aki útbaigazítja vagy elkíséri a botot fogó embert. Bencét például Enikő segítette át évekkel ezelőtt a gyalogátkelőn, és azóta annyira összefonódtak az életük, hogy most már jegyespárként élnek. Ám nem mindenki ilyen szerencsés, ezért is örvendenek annak, hogy Budapesten, az országban elsőként a BKK beszélő eszközökkel bővíti járműflottáját. A buszok, trolik és villamosok ezentúl egy gombnyomásra megszólalnak, ha a vak vagy gyengénlátó utasoknak segítségre van szükségük. A fogyatékossággal élő emberek világnapja alkalmából Bereczki Szilvia egy kört utazott a városban az érintettekkel, hogy felhívja a figyelmet a közlekedés akadálymentesítésére.
"Két évvel ezelőtt futottunk össze, amikor egy gyalogátkelőhöz érve udvariasan megkérdeztem tőle, hogy tudok-e segíteni" - meséli Császár Enikő egy széles mosollyal az arcán. Bukta Bence is felfelé ívelő arccal válaszol, hiszen számára ez a találkozás sorsszerűnek tűnt. Bár ugyanabban a kollégiumban laktak és többször is keresztezték egymás útját, valahogy eddig mégsem találták meg egymást. De ahogy ők is tudják, a vak és gyengénlátó emberek többsége a közlekedés egy egészen sajátos, nehezített formájával kénytelen megküzdeni, és a történetük, mely tündérmesébe illik, ezt csak még inkább hangsúlyozza.
Különösen azért is, mert sokan a hangos közlekedés és bizonytalanság miatt ki sem mozdulnak a házból, elzárkóznak a világ elől, míg másokat a folyamatos ráutaltság zavar, az, hogy minden bonyolultabb csomópont előtt kérdezniük kell, idegenekre kell hagyatkozniuk. Mert legyen bármennyire is gyakorlott és jó tájékozódási képességű a látássérült, az ismeretlen terep azért rajta is kifoghat, és előbb-utóbb meg kell szólítania valakit az utcán.
Miközben a mesélők szavaival szőtt képek bontakoznak ki körülöttünk, a buszmegálló zsongása is életre kel. A BKK, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével (MVGYOSZ), a Hermina Egyesülettel és a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületével karöltve folyamatosan dolgozik a főváros hangos utastájékoztatásának fejlesztésén. Bár ez a funkció már egy ideje elérhető, a legújabb újdonság, hogy a közlekedési távirányítóval aktiválható hangbemondás egyre több járműben jelenik meg. A jövőben nem csupán a trolik, hanem a buszok és a villamosok is beszélni fognak, így még inkább segítve az utazókat.
A közlekedési távirányítók innovatív megoldást kínálnak a látássérült utasok számára, lehetővé téve számukra, hogy önállóan tájékozódjanak a járművekről. Ezek a segédeszközök segítenek kideríteni, hogy mely járat érkezett, hová tart, és milyen lehetőségeik vannak az átszállásra, így biztosítva a közlekedés élményét és a függetlenséget.
Tehát mostantól nemcsak a beérkezések és indulások időpontját harsogja a hangosbemondó, hanem a jelenlévő vak és gyengénlátó utasok rezdüléseire is reagál.
Mindezt meg is mutatják: mindenkinél távirányító, azokon gombok, és amint egy gombnyomással információt kérnek, a busz "bemutatkozik". A már jól ismert hangon jelzi, hogy hányas számú és hová tart. Ha a vak és gyengénlátó személy magabiztosan felszáll - mert már nem kell idegeneket leszólítania, hogy a menetrendről érdeklődjön - odafent is kérhet útbaigazítást. Egy gombnyomásra megismétli a busz, hogy melyik megálló következik. Az érintettek nevetgélnek, viccelődnek egymás közt, látszik rajtuk, hogy több önbizalommal közlekednek, mint általában.
A közlekedés igazi kihívás a látássérültek számára, ezért sokan a fehér bot mellett segítőkutyákra is támaszkodnak. Benedek Zoltán, az MVGYOSZ munkatársa, aki egyébként segítőkutyájával érkezett, ezt azzal magyarázza, hogy "a tájékozódás a gazda reszortja, az embernek kell tudnia, hogy merre mennek, hová tartanak, a kutya meg az akadályokról jelez, szemként funkcionál, buszmegállót keres, reagál a magas akadályokra".
De a legtöbb látássérült a kutya mellett azért a fehér botot is magánál tartja, mert egy ismeretlen helyen nem tudhatja, hogy egy útpadka, egy átjáró, egy kordon vagy a lépcső az, amiről a kutya kommunikál. Ilyenkor jó, ha maga is felmérheti az akadályt, erre való a fehér bot.
Megtudom, Bukta Bence a Hermina Egyesület képviseletében van jelen, ő is az indítványozó érintettek között volt, akik a beszélő közösségi közlekedési eszközök szükségességére hívták fel a BKK figyelmét. Fontosnak tartották, hogy a vak és gyengénlátó utasok fellélegezhessenek: a beszélő eszközök pedig bizonyítottan csökkentik a logisztikai kihívást, illetve növelik a közlekedők biztonságérzetét. Az önbizalomról nem is beszélve!
Ugyanis az önálló közlekedés a mindennapi függetlenséget jelenti, de a főváros hangos, zsúfolt, telis-tele van járművekkel, csomópontokkal, átjárókkal, ami hatalmas stresszhelyzet egy olyan embernek, aki nem látja, csak érzékeli, hogy mi minden történik körülötte.
A BKK legújabb fejlesztése jelentős változást hozhat, hiszen az apró távirányító új funkciója nem csupán a közlekedés zökkenőmentességét segíti elő, hanem a vak és gyengénlátó emberek önbizalmát is erősítheti. Szakértők hangsúlyozzák, hogy elérkezett az idő, hogy a közlekedési szolgáltatások nyitottabbá váljanak, különösen az idősebb korosztály számára, akik sok esetben inkább a négy fal között maradnak, mert az utazás számukra kockázatosnak vagy kényelmetlennek tűnik. Az őket képviselő szervezetek vezetői bizakodva várják, hogy a kis távirányító által elérhető új hangos funkció révén olyan lehetőségek nyíljanak meg, amelyek eddig elérhetetlennek tűntek az otthon maradók számára.
Ez óriási támogatás számomra. Mostantól nem szükséges útbaigazítást kérnem, és másokra sem kell támaszkodnom. A buszok és trolik hangosan bejelentik, melyik járat érkezett és hová megy. Amikor felszállok, a következő megállót is megmondják. Ez lehetővé teszi, hogy magabiztosabban közlekedjek. Ádám, aki szintén gyakran kér segítséget idegenektől, így fogalmaz: nem azért örül ezeknek az apró eszközöknek, mert elkerülheti a másokkal való beszélgetést, hanem mert értékeli, hogy a közösség mindig készségesen segít és figyelmes. Mindig csak kérdeznie kell, és az emberek azonnal ott termenek, sosem hagyják cserben.
Most mégis boldog, hogy ezt egy kicsit háttérbe szoríthatja, és végre több szerep juthat neki a saját életében, ugyanis az újításnak köszönhetően mostantól a FUTÁR-kijelzők és a jelzőlámpák mellett a buszok, a trolik és az újfajta villamosok is megszólalnak, így a város szinte minden közlekedési pontján segítik a látássérült közlekedőket.
Ez különösen hasznos, mivel gyakran nem csupán a látássérült személyt érinti kellemetlenül az érdeklődés, hanem az arra járó idegeneket is zavarba ejti a helyzet. Sok esetben dilemmáznak, kényelmetlenül érzik magukat, és nem tudják, hogyan közelítsenek: kérdezzenek-e, vagy inkább próbálják meg elkerülni a fehér bottal közlekedőt. A társadalomban sajnos viszonylag kevés szó esik arról, hogy miként lehetne empatikusan és hatékonyan segíteni, ami tovább nehezíti a helyzetet mindkét fél számára.
Sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, ha a vakságot végre nem tabuként kezelnénk, hanem nyíltan beszélnénk róla, és figyelmesen hallgatnánk a másik ember szükségleteire. Az érintettek szerint a kapcsolatok nem a fogyatékossággal élő és a segítő között alakulnak ki, hanem két ember között, akik kölcsönösen tisztelik egymást. Ez pedig elvezet minket a tiszteletteljes interakcióhoz és a megfelelő kérdések feltevéséhez.
"Ha egy látássérült személy közeledik, ne essenek pánikba, inkább kérdezzék meg, szüksége van-e a támogatásukra. Soha ne habozzanak felajánlani a segítségüket. Fontos azonban, hogy tudatában legyenek annak, hogy nem minden helyzetben fogadjuk el a segítséget, hiszen általában tudjuk, merre haladunk és hová tartunk" – mondják az érintettek, miközben egy trolival kisebb kört teszünk.
Hozzáteszik, segíteni úgy tudunk jól, ha közel lépünk és megérintjük a karjukat, ezzel adunk jelzést arról, hogy hozzájuk beszélünk. Majd közvetlenül az érintettet szólítsuk meg, ne a kísérőjét, és mindig mutatkozzunk be, hogy tudják, kihez beszélnek. A biztonság érdekében érdemes tájékoztatni a vak embert arról, ha éppen el kell hagynunk a helyet, vagy arról, hogy mikor térünk vissza. Továbbá, kerülni kell a zavart keltő "vezényszavakat" - a közvetlen segítségnyújtás sokkal hatékonyabb.
Azaz ne húzzuk őket, hanem adjunk nekik elég teret, hogy saját ütemükben haladhassanak. A közösségi közlekedés során is figyeljünk arra, hogy jelezzük, ha szabad hely van, és ha segítünk felszállni, vezessük őket biztonságosan az ajtóhoz. A vakvezetőkutya munkáját is segíthetjük azzal, ha nem tereljük el a figyelmét, nem beszélünk hozzá, és nem simogatjuk - világosítanak fel.
December 3-tól a budapesti trolibusz-flotta teljes egészében új technológiával bővül, és a tervek szerint 2025 végéig a fővárosi buszok is hasonló modernizáción fognak átesni. Érdekesség, hogy ez a megoldás vidéken még nem terjedt el. Az, hogy a látássérült személyek maguk kérhetik a tájékoztatást, különleges kezdeményezésnek számít hazánkban. A közlekedési távirányítót a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, valamint a különféle tagszervezetek kínálatából lehet beszerezni a látássérült közlekedők számára.
