Busszal a reménytelenség határvonalán: elkísértük a megszűnt nagykereki vasútvonal utolsó vonatát.

Nem először látogatunk el Nagykerekibe; tavaly novemberben a vonat zötyögésével érkeztünk Debrecenből ebbe a kis településre, mely a román határ közelében, 1800 fős lakosságával büszkélkedik. Itt már a távolban feltűnnek Nagyvárad gyárkéményei. Mostani riportunk apropója, hogy ezen a szombaton utoljára tehettük meg ezt az utat vasúton, mivel a 106-os vonalat megszüntetik. Ezután már csak buszjárattal lehet eljutni a megyeszékhelyről a határ menti faluba. búcsú a sínektől.

Némiképp ugrás volt a sötétbe csütörtöki túránk, ugyanis egymásnak ellentmondó hírek érkeztek Debrecenből. Volt olyan portál, amely arról cikkezett, hogy október 13-ával megszűnt a vonatközlekedés a kálvinista Róma és Nagykereki között, máshol azt írták, október 19-étől már csak busszal lehet eljutni a román határon fekvő kisközségbe.

Mindegy, fotós kollégánkkal felkerekedtünk, és ahogy novemberben tettük, most is leautóztunk Debrecenbe, lesz, ami lesz alapon. Végül is egykutya, milyen közlekedési eszközt igénybe véve írjuk meg a 106-os számú MÁV-szárnyvonal rekviemjét.

Valóban megállapítható, hogy vasárnaptól kezdődően megszűnik a vonatközlekedés Magyarország második legforgalmasabb vasúti mellékvonalán. Ezt a vonalat 2015-ben újították fel, a környező települések közös erőfeszítéseivel, uniós támogatásból, összesen körülbelül félmilliárd forint értékben. A tizenhárom település által irányított projekt, amely "Az Értől az óceánig - komplex közösségi közlekedés fejlesztése Biharban" néven ismert, sikeresen elnyerte az uniós finanszírozást. Ennek következtében jelentős megújuláson mentek keresztül a vasútállomások, többek között akadálymentes peronok is épültek, és bevezették az ütemes menetrendet, ezzel pedig a térség közlekedésének színvonala európai mércének megfelelően emelkedett. Ennek köszönhetően a vasútvonal forgalma jelentősen megnövekedett, a helybéliek nap mint nap ingáztak Debrecenbe. Most azonban, a közeljövőben, ez a kényelmes közlekedési forma a pótlóbuszok által kerül helyettesítésre.

A vonal átmeneti (?) megszüntetésének okáról az Index is írt a közelmúltban. Vitézy Dávidra, a Podmaniczky Mozgalom fővárosi frakcióvezetőjére hivatkozva írtuk, hogy a CATL kínai akkumulátorgyár számára kell a vasútvonal helye, továbbá a debreceni repülőtér bővítésének is útban van.

No de akkor kidobott pénz és erőfeszítés volt a 2010-es évek közepén megvalósított, tényleg mintaszerű rekonstrukció?

Olyan érzelmek zsongják körül a lelkünket, miközben a már jól ismert, alig egy éve felfedezett úton haladunk. A debreceni pályaudvar megjelenése mit sem változott azóta, mint tavaly ilyenkor; a Sajó István által megálmodott állomásépület most is lenyűgöző, ugyanakkor egyfajta melankóliát is ébreszt bennem.

Sajó életpályája valóban különleges és figyelemre méltó. 1923-ban az Egyesült Államokba költözött, majd három évvel később a Floridai Egyetemen szerzett diplomát. Építészeti munkássága során számos épület tervezésében vett részt, de 1929-ben, a honvágya miatt, úgy döntött, hogy visszatér szülővárosába. Ez a történet különös párhuzamot mutat Brüll Alfrédéval, az MTK ikonikus tulajdonosával, aki 1943-ban Svájcból hazatért, hogy végül a halál várjon rá. Sajó, aki szintén zsidó származású volt, szintén a sors kegyetlen játékának áldozatául esett, amikor 1944-ben elhurcolták a bergen-belseni koncentrációs táborba. Ám míg Brüll nem tért vissza, Sajónak csodával határos módon sikerült hazatérnie. 1960-ban ő tervezte a város pályaudvarát, és egy évvel később, a Nagyerdei Stadionban, amelynek szintén ő volt a megálmodója, érte a halál. Érdekes módon, a tragikus esemény egy meccsnézés közben történt. A mai Nagyerdei Stadionnak már nincs köze Sajó munkásságához, hiszen az új létesítmény 2014-ben épült, és elnyerte az Európában az Év Stadionja címet.

Amikor megérkezünk a pályaudvarra, egy hivatalos hirdetőtábla köszönt minket, amelyen világosan jelzik, hogy csak busszal juthatunk el Nagykerekibe. Fotós kollégámnak megvesszük a jegyet – az én utam már ingyenes, hála a kedvezménynek. Kint a megállóban néhány várakozó utassal csevegünk, így még van egy kis időnk a busz indulásáig.

„Nagyon sajnálom, hogy a vasútvonalat megszüntetik” - osztja meg érzéseit egy nyugdíjas hölgy, miközben Nagykerekibe tart. „A buszmenetrend nem igazán segít az iskolakezdés időszakában. Számomra ez már nem okoz gondot, hiszen régóta elhagytam az iskolapadot, de a gyerekek biztosan késett becsöngetés miatt fognak szenvedni. De nem csak a vasútvonal eltörlése zavar, hanem az akkumulátorgyár megépítése is. Sok konyári ismerősöm panaszkodott, hogy otthagyták az építkezést, mert aggódnak az egészségük miatt.”

Körénk gyűlnek a türelmesen várakozó utasok, amikor egy fiatal hölgy is bekapcsolódik a társalgásba, miután értesül arról, hogy újságírók vagyunk.

Itt van egy meglehetősen hétköznapi indok, amiért nem éppen örömmel fogadjuk a vasút leállását - mondja, miközben egy halvány mosoly fut végig az arcán. - A buszon, mint tudjuk, nincsen vécé, és hát a másfél órás utazás során bizony előfordulhat, hogy sürgős szükség lett úrrá rajtunk. De hát a buszon hová is mehetnénk?

Valóban, ezt eddig nem is vettük észre...

Aztán beszélgetünk mindenről, a derecskei Almavirág étteremről, meg a gazdaságról, ahol lámák is vannak, meg hogy Berettyóújfaluról nem lesz jó csatlakozás, szóval, megkavarta errefelé a mindennapi életet a vasútvonal elbontása.

Közben szólnak, hogy indul a busz, átsétálunk az ötven méterre lévő parkolóba. A szomszédos ülésre egy középkorú hölgy kerül. Megszólítom, különleges életpálya bontakozik ki az elbeszéléséből.

Diakónusnak tanulok, miközben dolgozom, és ez az út hét szemeszteren át tart, levelező formában, tehát körülbelül három és fél évig - mondja, miközben a mosolya árulkodó az elképedésem láttán. - Igen, a református közösségben is vannak diakónusok, a feladatunk az, hogy lelki támaszt nyújtsunk. Eddig is gyakoroltam ezt a munkahelyemen, Berettyóújfaluban, a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházában. Igen, börtönkórházban dolgozom, és bevallom, nem a legvidámabb környezet, főként rákos elítéltek között. Az ő sorsuk gyakran szomorú, hiszen itt kevesen távoznak a saját lábukon. Tegnap négy ember halt meg...

Az új ismerősöm éppen állami ösztöndíjas diakónia szakon tanul, havonta rendszeresen felutazik Budapestre, hogy a Károli Gáspár Református Egyetemen folytassa tanulmányait. (Ami külön érdekes számomra, hogy az egyik lányom is itt végzett, így szívesen megosztom vele ezt az információt a diakónus-növendékről.)

Nagykerekiben lakom, az tényleg a világ, na jó, az ország vége, onnan már sehová sem vezet út. A vasút jelentette nekünk az egyetlen összekötő kapcsot, a köldökzsinórt a külvilággal. Mostanáig - jelzi Bak Andrea, merthogy be is mutatkozik. - Amúgy gödöllői vagyok, csak a párom Nagykerekiben lakik, odaköltöztem hozzá. Huszonöt éve. Akkor még volt munka Kerekiben, ma már csak a közfoglalkoztatás van, semmi több...

Amint elindul a busz, elkezdek beszélgetni a többi utassal. Valamiért, amikor említem az Index nevét, szinte azonnal megnyílnak előttem, mintha közös nyelvet találnánk.

Egy rokonszenves arcú harmincas hölgy odaint az üléséhez, ilyesmivel még nem találkoztam sokéves praxisomban, nem nekem kell harapófogóval kihúzni belőle a mondatokat, ő szeretne nyilatkozni.

"Tanítónő vagyok, Debrecenből járok ki Konyárra, az már majdnem Nagykereki - világosít fel Barta Napsugár, mert bizony ilyen romantikus neve van a hölgynek. - Megmondom őszintén, nem örülök a vasútvonal megszüntetésének, ugye, nem tudunk pisilni, sőt, én még migrénes is vagyok, más okból is ki kellett mennem, amire itt a buszon nincs lehetőség. És van még valami. Konyáron gyönyörűen kiépítettek egy buszmegállót a suli előtt, de a busz nem ott áll meg, hanem a vasútállomásnál, ahonnan jó negyedórát kell gyalogolni az iskolánkig. Hát miért nem tud ott megállni a busz?! Írja meg, hátha a cikk hatására bemegy a busz a suliig!"

Rajtam nem múlik, megírom a szükséges információkat, és utána majd kiderül, hogy lesz-e eredménye. Napsugár tanító néni továbbra is mesél a konyári munkalehetőségekről, amelyek javarészt a közfoglalkoztatás keretein belül valósulnak meg.

Itt, Konyáron, a lakosság kilencven százaléka roma, gyakorlatilag az egész falu a közmunkából él, már amennyire abból meg lehet élni. A gyerekeink a suliban nem is nagyon ismernek mást. Képzelje el, a múltkor kitöltettem egy kérdőívet a srácokkal, hogy mik szeretnének lenni, mi az álommelójuk, ha befejezik az iskolát. Rikárdó azt írta be, hogy közmunkás. És ez nem vicc, hanem halálosan komoly.

András már a nyugdíjas éveit éli, miután negyvenegy hosszú éven át váltókezelőként tevékenykedett a 106-os mellékvonalon. Jelenleg Debrecenből tart hazafelé Nagykerekibe, ahol a csendes falusi élet vár rá.

„Bár sokan ígérgetik, hogy néhány év múlva újra életet lehelnek a most bezárt vasútvonalba – jegyzi meg András, miközben kételkedve nézi a jövőt. – Emlékszem, a létavértesi mellékvonallal is hasonlóan álltak a dolgok: tizenöt éve zárták be, akkor is azt mondták, hogy újranyitják, de azóta a gaz már teljesen benőtte a síneket. Itt is ez lesz, ha nem tesznek valamit… Ráadásul még aláírásgyűjtést is szerveztünk a nagykereki Coop boltjában, hogy megőrizzük a vasutat, de a vonal végül megszűnt. Úgy tűnik, az akkumulátorgyár sokkal fontosabb, mint a néhány ember, aki Nagykerekiben és a környező településeken él...”

Ahogy belépünk Nagykerekibe, András máris a kerékpárjára pattan, ami az állomásépület melletti vaskorláthoz volt láncolva. Ezt követően elindul a kocsma irányába, és mi utána kiáltunk, hogy ne siessen, mert mi is az ő nyomdokain haladunk.

Először is, álljunk meg egy pillanatra, hogy megcsodálhassuk az állomásépületet, amely immár tíz éve új arculatot kapott. Akik azt gondolják, hogy az eltelt évtized alatt hanyagolták az indóházat, nos, azoknak nagyot kell csalódniuk. Az épület kívülről kifogástalan, mintha csak most emelték volna, és ami belül vár ránk, az egyenesen lenyűgöző. A tisztaság ragyogása szinte szemet gyönyörködtető, a falon pedig egy márványtábla hirdeti Ady Endre gyönyörű versét, Az Értől az Óceánig. Benézek a mosdóba, és megdöbbenek: a padló olyan tiszta, hogy akár étkezni is lehetne rajta. Vécépapír, szappan – minden, amire csak szüksége lehet az utasoknak, itt van, és ez a mellékhelyiség Szingapúr vagy Svájc szintjét is megüthetné.

Na, mindegy, van egy szép óránk a visszaútig, úgyhogy elindulunk a Víg kocsmához, ami a Coop mellett található. Amikor belépünk, nem Farkas Gyula, a tavaly már megismert kocsmáros vár ránk, hanem a felesége, Éva.

"Jelenleg én vagyok a munka élvonalában, hiszen a hónap közepe van, és ilyenkor még akadnak vendégek, amíg tart a bérfizetés. Viszont a hónap végére már csak néhányan maradnak, és ők is csupán készpénzben rendezik a számlát" - mondja mosolyogva.

Teljesen világos számomra, és ezt a gondolatot el is raktározom: készpénz formájában...

Dehogy! - tör ki Évából a nevetés. - A kápé az a kockás papír rövidítése, arra írom fel a tartozást, mert huszadikától már nem nagyon van pénzük a kerekieknek...

Hm... Mindig tanul az ember. András különben már ott támasztja a söntéspultot, mielőtt rendelne, megelőzöm. Egy várdai szilvát kér, mi fotós kollégámmal egy dobozos kólát és egy Fantát iszunk, nem fogják elhinni, mennyit fizetünk a fél deci szilvapálinkáért és a két üdítőért. 1410 forint a számla... Pesten minimum a duplája lenne, ha nem a háromszorosa.

Sajnos ezt az árat kell megállapítanom, mert ha nem így teszek, akkor valószínűleg senki sem látogat el hozzám.

Éva szélesre tárja a karjait.

Leülünk a szabadban, a kellemes októberi napsütés ölelésében, és a vasútvonal megszüntetéséről beszélgetünk. Mindannyian egyetértenek abban, hogy ezután még inkább a világ elfeledett sarkába fog kerülni Nagykereki...

Miközben az idő csendesen telik, visszatérünk a vasútállomásra, ahonnan a buszunk indul. Kismarja az első megálló, és ekkor felszáll egy fiatal lány, akitől egy pillanatra megdörzsölöm a szemem, mert olyan, mintha egy álomból lépett volna elő. A különös megjelenésű lány leül a vezető mögötti első ülésre, és én is odamegyek mellé. Hosszú, feketére festett karmai, orrgyűrűje, és a bőrét díszítő tetoválások mind-mind figyelemfelkeltőek. Olyan, mintha egy Azahriah-koncert kellős közepén találkoztam volna vele, de itt, Kismarján?! Az impulzusaimra hallgatva, végül megszólítom őt. És itt jön a következő meglepetés: nem utasít el, sőt, készségesen belemerül a beszélgetésbe velem.

Talán azt gondolja, hogy most el fogom panaszolni, amiért megszüntetik a vasutat, de számomra a busz sokkal kedvezőbb lehetőség - magyarázta. - Így legalább könnyebben beolvadok a tömegbe, nem figyelnek rám annyira, hiszen, valljuk be, van mit szemügyre venni rajtam.

Csősz Dorinára, mert így hívják a túlvilági jelenséget, nem lehet azt mondani, hogy nem a szavak embere. Negyedóra alatt mindent megtudok róla, miközben lehetőséget sem ad arra, hogy megnyikkanjak. Tizennyolc éves, egy debreceni kreatív középiskola tizenkettedik évfolyamos diákja, remekül rajzol és fest - mutatja a mobilján az egyik művét, tényleg jó -, tetőtől talpig teletetoválta magát, merthogy tetkós az egyik szakmája, körmös a másik, mindkettőt magánszorgalomból tanulta ki, a karvalykörmeit is ő csinálta magának. Emellett Azahriah, Desh, Kruby, Beton.Hofi, Lady Gaga a kedvence, megőrül Majkáért, amikor megmutatom a közös szelfimet az ózdi rapperrel, felsikolt az izgalomtól.

Tudod, queer vagyok. Eszméletlenül érdekel minden és mindenki, minden képzőművészeti pályázatra benevezek. Bejártam már az országot egy fillér nélkül, jártam Lengyelországban és Ausztriában, és nem egy díjat is nyertem. Jelenleg van egy stabil barátom, de a jövő számomra mindig is egy izgalmas rejtély marad. Szeretem az ismeretlent! Fel akarok menni Budapestre, mert itt, Kismarján megöl az ingerhiány, de még Debrecen is túl kicsinek tűnik. Járok ugyan a Csokonai Színházba, de itt nincs igazán élénk képzőművészeti élet. Debrecen nekem túlságosan szűk, fojtogató. Nagyvárosba vágyom!

Bumm! Észre sem veszem, hogy megérkeztünk Pocsajra, itt le kell szállnunk, mert innen már vonat visz tovább Debrecenig. Kiderül, vasárnapig még működik a részleges vasúti közlekedés, aztán már csak a pótlóbusz marad.

Ahol legalább el tud vegyülni Dorinánk a tömegben...