Egy kivételes életút emlékei Az élet egy szövevényes úton halad, tele különböző tapasztalatokkal és élményekkel, amelyek mind hozzájárulnak a személyiségünk formálódásához. Emlékeim között számos ékkő található, amelyek fényesen ragyognak, és segítenek f

Ma ünnepeljük Tatár Irénke néni 96. születésnapját, aki 1929. június 9-én látta meg a napvilágot. Az ő élete Marosvásárhelyhez kötődik, de gyermekkora a Kolozs megyei Harasztoson telt, ahol számos szép emléket gyűjtött. Tanulmányait a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémián végezte, ahol agronómusi képesítést szerzett. Irénke néni életútja példaértékű, gazdag tapasztalatokkal és tudással gazdagítva környezetét.

Lakhelyemen találkoztam vele, egy tömbházban élünk. Minden alkalommal, amikor összefutunk, lenyűgöz a koránál sokkal fiatalosabb, tiszta emlékezete, amellyel mesél tanulmányairól, hivatásáról, tanárairól, kollégáiról és diákjairól. Az életútja úgy alakult, hogy egyedül vágott neki az életnek, a családját testvérei és azok gyermekei alkották. Munkájának és hivatásának szentelte az életét, és most, hogy egyedül maradt, hiszen közeli rokonai már nem élnek, erős hite és pozitív szemlélete segítségével derűsen éli mindennapjait.

1950 és 1954 között a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatán tanult. Az ő tanára, Veress István professzor, a gyümölcs- és zöldségtermesztés szakértője volt. Egy nap Irénke néni emlékeit idézve mesélte el, hogy édesapja Harasztoson vásárolt egy kis földet, amelyen csupán egyetlen pónyikalmafa állt. Az évek során, a fáradhatatlan gondozás ellenére, az almafa egy-két almát leszámítva nem termett. Végül édesapja dühében kivágta a fát. Csak később, az egyetemi évek alatt, Veress professzortól tudta meg, hogy miért nem hozott gyümölcsöt a fa: a pónyikalmafa későn kezd el termeni, és mivel nem önmegtermékenyítő, a környéken lévő más almafák hiánya miatt nem tudott beporzódni. Megdöbbentő, hogy hét évtized elteltével is ilyen élénken él benne a tanárának tanítása!

Tatár Irénke néni Kós Károlyra mint az egyik szeretett professzorára így emlékszik: "Amikor a mezőgazdasági épületekről tartott órát, mindig egy-egy diákhoz fordult, akit így szólított meg: Te fiam, te! Rengeteget mesélt a Varjúvárról és az akkori írókról, akik bírálni merészeltek."

Irénke néni emlékei között újra felbukkan egy kedves történet az almákkal kapcsolatban. Eszébe jut, ahogy Pap István professzor tanította őt a géptan rejtelmeire az I-II. évfolyamon, majd később az állattenyésztés fortélyaira a III-IV. évben. Emlékeiben élénken él az a pillanat, amikor Pap István és Veress István együtt látogatták Harasztost, ahol közösen tervezték meg a gyümölcsfák elhelyezését és fajtáit. Beszélgettek a gyümölcsültetvény létrehozásának kihívásairól és örömeiről, miközben a helyi gazdaság számára új lehetőségeket teremtettek. Irénke néni elmeséli, hogy Erdély különböző településein is részt vettek hasonló projektekben, mindig figyelembe véve a helyi táj és éghajlat sajátosságait, hogy a legmegfelelőbb fajtákat alkalmazzák.

A végzős lány első munkahelye az Arad megyei Majláthfalván, a helyi kollektív gazdaság vezetőjeként indult. "...Kicsit bántott a dolog, mert én is meg akartam próbálni... és ezért gondoltam, hogy az agronómia nem igazán női pálya. Tanulunk a búzáról, kukoricáról, a föld titkairól, káposztáról, virágokról, vegyészetről, tücskökről és bogarakról, mindezt üzemtanulmányokkal egybekötve. Aztán búcsúzunk, énekkel, virágokkal, lelkesítő szavakkal. Kiáramlik belőlünk az életkedv és a teremtő vágy. De jön a valóság: bérmunkások és állatok, tolvajlások, félrevezető információk, hamis jelentések, csalások, hajnalozások, felesleges adminisztráció, zaklatások – mindezekkel találkozunk. A tervek csupán vágyálmok, míg a valóság gúzsba köti a kezeinket és lábainkat. Lentről folyamatos fenyegetések érkeznek, hogy fizessünk többet, fentről pedig azt követelik, hogy adjunk többet. Az állatok elvetélnek, a jégverés tönkreteszi a termést, a vetési magok eltűnnek, a gyomok elburjánzanak, nem engedik kiszántani, mert éppen búzát kellene vetni; az üzemanyag késlekedik, a tavasszal szükséges műtrágya csak augusztusban érkezik meg. De ha volt műtrágya, miért nincs hozam? Fel kellene lépni a terepre, ahol a termés sorsa dől el, de ha a jelentés késlekedik, miért is várunk?" - írta többek között emlékezéseiben.

Irénke néni életében az első munkahely mély nyomot hagyott, hiszen az ottani élmények és tapasztalatok formálták pályafutását. Számos alkalommal mesélt ezekről a meghatározó időszakokról. Eredetileg három évet tervezett Majláthfalván tölteni, de a sors úgy hozta, hogy két év elteltével szülőfalujához közelebb, Radnótra került tanítani. Ott a dísznövénytermesztés rejtelmeibe vezette be diákjait. Az idő múlásával azonban a radnóti oktatóközpont sorsa megpecsételődött: bezárták és átalakították. Ekkor érkezett Marosvásárhelyre, ahol a mezőgazdasági középiskola tanáraként és igazgatójaként dolgozott, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Tanári pályafutása alatt a dísznövénytermesztés mellett a szántóföldi gabonatermesztés és a géptan tantárgyakat is oktatta. Irénke néni szívében mindig is különleges helyet foglaltak el szorgalmas diákjai, akik az ő irányításával sikeresen érvényesültek a mezőgazdaság világában. A mai napig rendszeresen tartja a kapcsolatot velük, hiszen sok szép emlék fűzi őket össze. Különösen szeretettel és tisztelettel említi Csávossy Györgyöt, akivel hosszú évek óta kollégák voltak, és akivel sok közös élmény köti össze.

Megbízást kapott egy tanulmány megírására, amelyben bemutatta azokat a diákokat, akik a zootechnika, agronómia, géptan és könyvelés szakokon végeztek egy időben. Ez a statisztikai munka olyan kiemelkedően sikerült, hogy a bukaresti mezőgazdasági igazgatóság javasolta, hogy minimális átdolgozással doktori címet nyerhetne vele. Ő azonban ezt a lehetőséget nem fogadta el. Nyugdíjazása előtt nem sokkal a tanári állását megszüntették, és rövid időre az Agrosemhez került, ahol új kihívásokkal szembesült.

Egy évszázadon átívelő életutat hagyott maga mögött. Az a szomorúság tölti el, hogy már senki sem él azoktól, akikkel szoros kapcsolatot ápolt, akikkel megoszthatta volna emlékeit. Elgondolkodtató, hogy az oktatás és a tanár-diák kapcsolat milyen mély nyomot hagyhatott benne, hiszen 75 év távlatából is olyan élénken idézi fel tanárait és diáktársait.

Amikor Tatár Irénke néni példaértékű és küzdelmes életére gondolunk, nemcsak őt magát, hanem a hazai mezőgazdasági élet és oktatás kiemelkedő alakjait is méltatjuk. Munkássága során számtalan generációt inspirált a mezőgazdaság iránti szeretetre, átadva azt a gazdag tudást, amelyet ő is elődeitől tanult. Kívánjuk, hogy Isten áldja meg és őrizze meg jó egészségben!