"Milyen gyakran adódik alkalom arra, hogy A kategóriás hollywoodi filmben szerepelhessek?" - beszélgetés Borgula Andrással.

A jövő évadban 20 éves Gólem Színház alapító-művészeti vezetője a kritikus művészről, a zsidó színház működtetéséről, két betörésről és A brutalistáról.

"Olyan vagyok, mint egy degusztációs menü" - osztja meg Borgula András, az ország egyetlen zsidó színházának művészeti vezetője. Ő nem csupán rendező és színházigazgató, hanem önálló estjeivel és szerepléseivel a tévében, rádióban és filmvásznon is jelen van. Az interjú során felfedi, hogyan találta magát A brutalista című filmben, valamint milyen módon támogatta Adrien Brodyt a közös munka során. Ezen kívül megtudhatjuk, miért nem ő alakította a Lefkovicsék gyászolnak című darab főszerepét. Beszélgetésünk során szóba kerül a következő évadra készülő, 20 éves Gólem Színház is, amely nemrégiben elnyerte a Kortárs Magyar Dráma-díj különdíját egy előadásával. Emellett kitérünk arra is, milyen kihívásokkal jár, ha egy művész kritikával áll szemben, és hogy miért nehezebb ma abszurd közéleti darabot írni, mint másfél évtizeddel ezelőtt.

Tevékenységeid széles spektrumot ölelnek fel: játszol, rendezést vállalsz, színházigazgatóként tevékenykedsz, valamint szerepelsz rádióban és tévében. Melyik az a terület, amely a leginkább meghatározza a karriered irányvonalát?

- Mindenben csak piciket csinálok, olyan vagyok, mint egy degusztációs menü. Játszom, de csak a saját önálló estemet havi egyszer, mert nem vagyok színész. Elmegyek a tévébe, ha hívnak, van egy műsorom a Tilos Rádióban kéthetente, de főleg színházrendező vagyok. Az utóbbi öt évben színházigazgató is lettem. Már kiderült a hadseregben, hogy jól vezetek csapatot.

- Mármint az izraeliben?

- Igen, ott. Tehát főleg rendező vagyok és színházigazgató, az összes többi csak arról szól, hogy a szabadidőmben ne kelljen olyanokra gondolnom, amikre egy művész szokott: ilyen Woody Allenes dolgokra, a mulandóságra, az élet értelmetlenségére, a lét elviselhetetlenségére, és arra, hogy a történelem ismétli önmagát... Egyébként egy ideig még főztem is a Gólemben, most ugyanezt a Heti Betevőnek csinálom havi egyszer. Hál' Istennek otthon is mindenki támogat ebben, csak annyit jeleznek: egy kicsit lassíthatnék, mert szétaprózom magam. Sosem állapították meg, de biztos van kis figyelemzavarom, így sok mindennel foglalkozom egyszerre ahhoz, hogy ne kezdjem el rögtön unni mindegyiket.

A "Brutalista" című filmben való szereplésed izgalmas kérdéseket vet fel. Ha nem tartod magad színésznek, mi inspirált arra, hogy részt vegyél a projektben?

A brutalista film készítői megkerestek egy castingügynökségtől, hogy héberül kellene beszélnem a filmben. Csak annyit kértek, hogy mondjam fel egy rövid héber szöveget videóra. Amikor elkészítettem a felvételt, azt továbbították a rendezőnek, aki azonnal kijelentette, hogy engem akar. Innentől kezdve már jó alkupozícióban éreztem magam. Aztán meggyőztek arról, hogy nemcsak szerepelni fogok, hanem Adrien Brodynak is meg kell tanítanom egy zsidó imát. Gondoltam, hogy ilyen lehetőség A kategóriás hollywoodi filmben nem sokszor adódik. Ám három nappal a forgatás előtt kiderült, hogy nem héberül, hanem jiddisül kell beszélnem, amit viszont egyáltalán nem tudok. Már két hónapja hangoztattam, hogy a 40-es évek második felében New Yorkban a zsidók jiddisül beszéltek, de senki sem hallgatott rám. Amikor végül kiderült, hogy igazam volt, már olyan közel jártunk a forgatáshoz, hogy sürgősen varázsolnunk kellett. Felhívtam Komoróczy Szonját, Magyarország legnagyobb jiddis szakértőjét, aki segített lefordítani a szöveget. Ezután három napon át, elképzelhetetlenül nagy erőfeszítéssel próbáltam megtanulni, de nem volt könnyű dolgom. A jelenetet körülbelül nyolcszor vettük fel, négyszer olvastam, négyszer pedig elmondtam a kamerába azt a négy mondatot, amit meg tudtam jegyezni. Végül a filmben ebből egy jól megvágott, 15 másodperces részlet lett.

- Végül muszáj volt megtanítanod Brodynak a szöveget?

Valóban különleges élmény volt, hiszen héber nyelven, askenáz kiejtéssel kellett imádkoznom, ahogyan azt a magyar zsinagógákban is hallani lehetett. A forgatás igazi varázslat volt. Körülbelül tíz mondatot kaptam, ami már színészi szereplésnek számított. Ez pedig azt jelentette, amit a legtöbben elképzelnek egy A kategóriás hollywoodi produkcióról: reggel limuzin érkezett értem Kispestre. Onnan továbbmentünk Újpestre, ahol megálltunk a lakókocsim mellett, és megkértek, válasszak az aznapi menüből. A sminkszobában a főszereplők társaságában ültem, és mint egy gyerek a cukorkaboltban, szinte meg sem mertem szólalni, miközben Guy Pearce és Adrien Brody beszélgettek egymással. Limuzinnal vittek a forgatási helyszínre, ahol a rendező, Brady Corbet, egy elképesztően kedves ember, megkérdezte, hogy áll a Gólem című darabbal, és milyen projekteken dolgozom éppen. Elmondtam neki, hogy ideges vagyok, mert nem tudom megjegyezni a tíz jiddis mondatomat. "Nyugodj meg, minden rendben lesz!" – bátorított. Miután egyszer elmondtuk, azt mondta: "Úristen, ez tökéletes, András, mehet a felvétel!" Ekkor a száz statiszta és Adrien Brody figyelme rám irányult, és beszélhettem nekik. Szóval igazán felejthetetlen élmény volt!

Volt olyan film is, ahol a szerepemhez szükség volt arra, hogy héberül beszéljek?

A Lefkovicsék gyászolnak című filmben a főszereplő egy magyar zsidó, aki Izraelbe utazik. Már a forgatás elején jeleztem a rendezőnek, hogy nem tartom magam tehetséges színésznek. Ennek ellenére ő ragaszkodott ahhoz, hogy legalább egy felvétel készüljön velem. A casting során mindketten éreztük, hogy nem én leszek a főszereplő. Szabó Kimmel Tomi kapta meg a szerepet, akiről nyilvánvaló, hogy sokkal jobban meg tudja valósítani a karaktert, hiszen kiváló színész. Ezt is mondtam, hiszen sokkal könnyebb lesz neki a héber nyelvet elsajátítani, mint nekem a színészi technikákat. Később egy francia filmbe is bekerültem, amelynek a bemutatóját most várjuk: Mariana szobája a címe. A rendező, Emmanuel Finkiel külön emelte ki, hogy egy gettóban játszódó jelenetben mindenki valódi zsidó származású legyen. A budapesti zsidó közösséget többször is megkerestük, és onnan válogattuk a statisztákat. Nagyon élveztem a munkát, különösen, hogy Gryllus Dorkával játszhattam együtt. Persze, Dorka volt a főszereplő, én pedig csak a háttérben ültem, de így is öröm volt a részese lenni a filmnek.

Még mindig nem tudom felfogni, hogyha nem hiszel a tehetségedben mint színész, miért érezted úgy, hogy szükséged van egy önálló estre.

Még mindig különlegesnek számít, ha valaki Izraelben tanult, vagy ott teljesítette a katonai szolgálatát, és egyre többen vagyunk Magyarországról, akik ezt megtettük. Mivel nagyon szeretek mesélni, a Gólem csapata egy idő után azt mondta, hogy a történeteim önálló életet élnek. Amikor erről beszélek, igazából csak magamat adom, de a reflektorfényben nem igazán érzem jól magam. Főleg mert olyan tehetséges kollégákkal dolgozom, akikkel együtt igazán élmény a színpadon lenni. Hála Istennek, a Katonadologra mindig megtelik a nézőtér, pedig két órán keresztül folyamatosan beszélek. Annyira jól sikerült a produkció, hogy az idei szilveszteri műsorunk ennek a folytatása lesz: a zsidó színház 20 éves történetéről mesélek, tele sztorikkal színészekről, nézőkről, politikai alakokról és akár rabbikról is.

Állítólag felvetetted egy fórumon, hogy van-e szükség zsidó színházra, és valaki azt válaszolta, hogy „hát, mindegyik az”.

Ez a történet a megalakulásunk előtt játszódott, és rávilágít arra, hogy a szalonzsidózásnak és az antiszemitizmusnak van egy váratlanul szórakoztató oldala. Igen, ez volt az egyik érdekes pillanat. A másik emlékem az első évad után jött, amikor megkérdeztem, mik az elvárások egy zsidó színházzal kapcsolatban. Valaki azt válaszolta: "zárjon be". Ezeket a megjegyzéseket inkább mosolygással fogadom, sokkal kevésbé bántó, mint amikor patkánylelkűnek titulálnak, vagy elküldenek a világ végére. Egyébként otthon a gyerekek segítenek a helyzet feldolgozásában. Ők mutatják meg nekem, mit írtak rólam - ha ők nevetnek, én is csatlakozom a nevetéshez.

Az utóbbi időszakban kétszer is betörés történt a Gólem területén. A rendőrségnek sikerült nyomoznia, és végül kézre kerítette az elkövetőket?

- Sajnos nem. A rendőrök - akik nagyon rendesen foglalkoztak az üggyel - az elején már megmondták, hogy lehetetlen megtalálni a bűnösöket, mivel nem tűnt el nagy értékű tárgy, csak az összes készpénz, amit fölleltek az adománydobozban meg a kasszában. Amikor betörtek, kérdezték többen, még speciális helyről is hívtak a BRFK-tól: lehetett-e ez gyűlölet-bűncselekmény? De nincs semmi erre utaló nyom. Ráadásul úgy távoztak, hogy egy sört sem emeltek el a büféből, tehát nem kellett nekik más, csak a készpénz. Ha kellő távolságból szemlélnénk, azt mondhatnánk, az országunk is így működik: igazából a hatalom nem akar mást tőlünk, csak a pénzünket.

Volt már olyan hűséges közönségetek, amely határozottan kiállt mellettetek egy hasonló helyzetben?

- Van pár ezer fős közönségünk, amely a Facebookon közzétett felhívásra azonnal reagál. Mikor kiírtuk, hogy "rácsokat kellene vennünk, de hirtelen erre nincs pénzünk", egymillió forintot dobtak össze. Többen közülük idősek, akik színházba már nem járnak, de szívesen utalnak, ha segíthetnek.

A független színházi lét nem éppen könnyed játék, tele kihívásokkal és nehézségekkel. Hogyan tartjátok fenn ezt a színpadi világot? Már húsz éve, a saját megtakarításaimból indítottam el a Gólemet, és azóta is folyamatosan küzdök azért, hogy életben tartsam ezt a különleges projektet.

Kezdetben valóban nem állt rendelkezésünkre sem helyszín, sem csapat. Schőn Edinával, a Gólem első producerével ketten vágtunk neki az útnak, és ő is gyorsan belátta, hogy pályázni nem érdemes, mert az állami támogatásra nem számíthatunk. Ez különösen elszomorító volt számunkra, hiszen szívből vágytunk arra, hogy elismerjenek minket. Talán még szomorúbb, hogy a zsidó érdekképviseleti szervezetektől, mint a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége vagy az utóbbi évtizedben az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, sem remélhetünk támogatást. Ezt egy zárójelbe teszem, mert a 100-120 millió forintos éves költségvetésünkből a MAZSIHISZ évente mindössze egymillió forinttal járul hozzá. Ez az összeg csupán a teljes szégyen elkerülésére elegendő. Miközben elismernek és szeretetteljes szavakkal halmoznak el minket, a rengeteg ígéret sajnos évek óta csak ígéret marad.

- Mivel indokolják?

A helyzet úgy fest, hogy a dolgok nem haladnak előre. Csak annyit hallunk, hogy "átgondoljuk". Nem mondhatjuk, hogy ez egy értékrendi döntés, hiszen a MAZSIHISZ művészeti vezetője, Bíró Eszter, és a fesztiválok szervezéséért felelős Deák Andrea kiváló kapcsolatban állnak velünk. Mégis, a vezetés szintjén mindig megakad a folyamat. A másik oldalon ott van az EMIH: tudjuk, hogy ők a saját irányvonalukat követik, és nem igazán a közösség érdekeit tartják szem előtt. Az államtól kapott 1,8 milliárd forintot például a saját zsidó színházuk megépítésére kívánják fordítani. Ezt már 2019 óta várjuk... ráadásul zsidó osztályt is indítanak a színművészeti egyetemen.

- Lehet a nem-támogatás oka, hogy a Gólem nem vallásos intézmény?

- Ez egy teljesen érvényes magyarázat. Ez az én döntésem, és ezt választottam. 20 éve építhettem volna zsinagógát is, de számomra a színház világa sokkal vonzóbb. Ezzel nem azt szeretném kifejezni, hogy a vallás ne lenne jelentőségteljes. Aki azt hiszi, hogy vallásellenes vagyok, az nagyobbat tévedhetne.

- Ki az, aki ezt a véleményt megfogalmazza?

- Sokszor kapom meg, mert kifakadok a vallásos vezetők ellen. Pedig én csak a korrupt vezetők ellen szólalok fel, legyenek akár vallási vagy világi vezetők. Úgyhogy kritikus vagyok, de nekem ez a munkám színházi igazgatóként és művészként. Nem köthetek kompromisszumot az igazságtalanság, a gyengék bántása, a kisebbségek elnyomása mellett. Ha mondok valamit nyilvánosan, utána rengeteg kommentet kapok, hogy miért gyűlölködöm. De ez nem gyűlölködés, hanem kritika. Az ideális demokráciában a kritikusan gondolkodó újságokat és színházakat támogatná az állam, mert a klasszikus 'fékek és ellensúlyok' sorába beletartoznak a művészek, akik egyébként inspirálhatják is arra őket, hogy miként dolgozhatnak jobban.

- Volt-e valaha a színházzal kapcsolatban gyűlölet-bűncselekmény?

- Direktebb támadás főleg online ért minket, és volt már kis horogkereszt festve az épület oldalára is. De nem szeretném ezt túldimenzionálni, mert előadást például nem zavartak meg.

Végül is nem osztottad meg velem, milyen forrásokból tápláljátok a színház működését.

Amikor Marcsa Barbara átvette az ügyvezető igazgatói posztot, radikálisan átalakította a színház gazdasági működését. Az ő irányítása alatt egy kis csapat már közel másfél évtizede tartja életben az intézményt, szinte a semmiből. A jegybevételünk a költségvetésünk 60-65%-át fedezi, a fennmaradó részt pedig meg kell teremtenünk, ami nem kis feladat. A színházban már rendelkezünk egy 500 négyzetméteres infrastruktúrával, de ha rápillantasz, láthatod, hogy a belmagasság több mint 4 méter, tehát télen a fűtési költségek akár havi milliós tételek is lehetnek. A jegybevételen túl a 7. kerület jelentős támogatást nyújt számunkra, emellett pályázatokra is jelentkezünk, sokszor külföldi forrásokra is. Ez a folyamat rendkívül időigényes, hiszen körülbelül 20 pályázat fut párhuzamosan, miközben a stábunk kicsi. Barbara nemcsak a vezetőnk, hanem a pályázataink egyik motorja is. Ezen kívül rendelkezünk egy mikroadományozókból álló, közel 200 fős támogatói közösséggel, az Ezer Gólem Klubbal, akik havonta hozzájárulnak működésünkhöz. Tervezzük, hogy a céges adományozókat is bevonjuk, de ez ma Magyarországon komoly kihívás. Míg a mikroadományozók névtelenségben maradhatnak, a cégek logója megjelenik, ami azt jelenti, hogy tudhatóvá válik, hogy ők Magyarország egyetlen zsidó színházát támogatják, amelynek vezetője rendszerkritikus. Ez sok esetben visszatartó erőként hat a cégek döntéseire. Ha bármelyik pillér, amelyre építkezünk, meginog, az könnyen veszélybe sodorhatja az egész színház működését. És nem emelhetjük a jegyek árát 25 ezer forintra sem, mert nem terhelhetjük át a költségeket a nézőinkre.

- Hova akarod a színházat fejleszteni? Vagy az a cél, hogy mindig legyen a repertoáron elég előadás?

Ez egy rendkívül fontos téma, hiszen a célok kitűzése nélkülözhetetlen, és nem mindig egyszerű feladat. Régóta álmodozom arról, hogy a magyar színházi élet szerves részévé váljunk. A Gólem Színház célja, hogy egy olyan alkotóműhely legyen, amely szakmai és társadalmi szempontból is kiemelkedő, ahol bátran, pátosz nélkül beszélhetünk a zsidóság kérdéseiről. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezt a célt részben elértük: 2023-ban megkaptuk a legjobb ifjúsági és családi előadás díját a Kócos macskaember-kölyökért, emellett a Budapestért díjat is átvehettük, mint nyitott, színes és befogadó alkotóműhely – mi vagyunk az egyetlen zsidó színház, amely ilyen elismerést kapott. Nemrégiben a Tíz hónap Babilon című előadásunk különdíjat nyert a kortárs dráma területén. Egy másik fontos mérföldkő az, hogy végre saját helyszínünk van. Most viszont elengedhetetlen, hogy ez a fiatal színház megerősödjön, gyökereket verjen, hogy függetlenül attól, milyen kormányzás vagy kerületi vezetés van hatalmon, a Gólem továbbra is létezzen. Idén töltöm be az 50. életévemet, és szeretnék találni valakit, aki öt év múlva át tudja venni a színház irányítását, és folytatni tudja azt az ügyet, amely számomra nem csupán egy játék, hanem egy komoly küldetés.

Milyen különleges meglepetésekkel készültek a jubileumi 20. évadra?

Most először osztom meg ezt a gondolatot nyilvánosan, így hát elmesélem. A 20. jubileumi évadunk mellett ez az 5. év, hogy a Gólem Központ a Csányi utcában működik, így minden az ünneplés jegyében telik majd. Május 8-án egy nagyszabású bulival zárjuk le a jelenlegi évadot, és ezzel egybekötve ünnepeljük meg az egyesületünk bírósági bejegyzésének 20. évfordulóját. A következő szezon minden kiállítása rólunk fog szólni, és két jelentős bemutatót is tervezünk. Az évad első felében folytatjuk a már 15 éve futó „Lefitymálva” című előadásunkat, amelynek már több mint 100 előadása volt, és számos díjat nyertünk vele. Vinnai Andrással azon dolgozunk, hogy életre hívhassuk a „Lefitymálva 2”-t. Meg kell jegyeznem, hogy egy olyan abszurd világban, amiben most élünk, sokkal nehezebb abszurdot írni, mint 15 évvel ezelőtt. Mivel például zsidó osztály indult a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, nehéz új zsidós poénnal előállni, amikor az egyik legnagyobbat már ellőtték. Ezen kívül a Gólem Ifjúsági Társulattal (GITT) közösen egy Dybuk-előadást is tervezünk. Ez a mű az izraeli drámairodalom egyik alapköve, hasonlóan fontos, mint a Hamlet az angolszász kultúrában vagy a Faust a németeknél. Itthon ritkán játsszák, pedig egy gyönyörű szerelmes történet a zsidó miszticizmusról és a túlvilágról, a soha véget nem érő tragikus szerelemről szól. Régóta vágyom arra, hogy megvalósítsam, és most Barbarától megkaptam a zöld fényt, hogy ha az 52 fős karakterlistából néhányat eltávolítok, akkor indulhat a projekt. Ez lesz a tavaszi bemutatónk. Az idei évadban együtt dolgoztunk a Kafka-adaptáción a Radnóti Színházzal. Mivel nekik nincsen kamaratermük, remélhetőleg jövőre is folytatjuk ezt a kooperációt. Egy olyan színházban, ahol próbaterem sincs, nem is lehet többre szükség. A végén szeretném elmondani, hogy sokan kérdezik, mennyire szeretnénk növekedni. Nos, semennyire. Ezt a munkát szeretnénk végezni, mert így tudunk igazán örülni neki.