Heti abszurd: Magyar Péter, vajon az anti-e jelenség képviselője vagy?
Országjárási láz fűti a rideg novemberi estékben reszkető kis hazánkat. A napokban hallgattam Magyar Péter rendezvényét követően Nagy Ervint, aki egy videós csapatnak fejtette ki, hogy ez az esemény szinte már a miniszterelnöki székfoglaló hangulatát idézte meg.
Magamba kellett nézzek, vajon milyen akadálya van annak, hogy ezt a miskolci sportcsarnokból kissé szürreálisnak ható víziót át tudjam érezni.
Nem csupán a megafonosok, hanem az egykori baloldaliak is sokan gúnyolják Magyart, így nevezve őt: "piperkőc, zselézett frizurájú, szelfimániás, Instagram-huszár".
Képzeljük el, ha ugyanezért egy nőt pellengéreznének, ami nem nehéz, hisz lépten-nyomon ítélkeznek fölöttünk, hogy túl rövid a szoknyánk, és a hajunk is milyen. A másik oldalra már ezért sem állhatom a köpcösözést, kakaduzást sem. Ott már bőven vannak ténylegesen elkövetett bűnök, és úgy illik, hogy embert, kormányt a cselekedetei alapján ítéljünk meg. A szavak is beszámíthatók tettként, hiszen egy gondolatiságot képviselnek, adott esetben hamisak, hazugok, manipulatívak. De az nem lehet a Magyar miniszterelnöki alkalmasságáról szóló eszmecsere alapja, hogy "már a szeme se áll jól".
Eggyel komolyabban vehető szempont, hogy homályosak az elképzelései, vagy hogy ígér fűt-fát, csak szavazzunk rá, hadd döntse meg Orbán hatalmát. No de ha nem ígérne, nem is vennénk őt politikusszámba. Hiszen a politikusok úgy szereznek szavazókat, hogy próbálják érzékeltetni velük, ha engem választotok, 5 vagy 10 év múlva ez és ez lesz jobb, mindenesetre más. Az ígéretek számonkérése azonban nem történhet a jelenből, amikor még nem volt módja az illetőnek, hogy bármit megváltoztasson. Ilyenkor szoktak a tehetetlenségi nyomaték legyűrésére például országjárásba (a másik oldalon nemzeti konzultációba) kezdeni. Ami olyan, mintha csinálnának is valamit, de legalábbis felhatalmazást próbálnak hozzá gyűjteni, személyes találkozásokkal hatással lenni az emberekre, akik szeretnék, hogy hatással legyen rájuk, hiszen ezért mennek oda. Még akkor is, ha azt sziszegik kintről Gollam hangján kórusban, hogy "gyilkosz", és azt írják fel a transzparensre, hogy "Büdös vagyok! Te neobolsevik retek." Vagy te neovizigót karalábé, ha nagyon kreatívak akarnak lenni.
Ők csupán figyelemre vágynak, remélve, hogy Magyarország térségében valaki rájuk vet egy pillantást. De nemcsak a hatalom képviselői, hanem a közönség is felfigyelhet rájuk, akár élőben, akár online, ha éppen felvétel készül. És miért ne készülne? Az újságírók kifejezetten az ilyen karakterekre és szituációkra vadásznak. A protestálók legalább kifejezik a szabad véleménynyilvánítás jogát (bár a gyilkosozás egy határvonalat átlép, de mivel ez már-már komikus mértékben abszurd, senki sem veszi ezt komolyan). Mindezek által részt vesznek a közéletben, szánva időt és energiát a maguk szerény, de értékes hozzájárulására, nyitott szívvel és elmével.
Már egy komplexebb elemzésre van szükség, hogy mit is következtethetünk Magyarország múltjából. Itt most nem az exkapcsolataira utalok, bár azok is tartogathatnak érdekességeket egy női szavazó számára. Sokkal inkább arra a szimbiózisra szeretnék rávilágítani, amelyben a politikai elit és ő maga élt. Ha őszintén nézzük, ez már önmagában is aggasztó, de ha a dolgokat csak álarc mögé rejtve közelítjük meg, az sem sokkal jobb.
Nem vonva kétségbe, hogy az ember képes a változásra, ugyanakkor nem is osztva azt a széles körben elterjedt vélekedést, miszerint a NER-t csupán belső reformokkal lehet leváltani. Horn Gábor, mint az utolsó mohikán, folyamatosan hangsúlyozza, hogy szükség van az összefogásra a kormányváltáshoz, ám úgy tűnik, hogy Magyar célja inkább az, hogy ezt a szükségletet elkerülje. A múltbéli kísérletek eddig nem hoztak eredményt, és a korábbi pártok maguk is felelősek a helyzetükért. Az pedig határozottan látszik, hogy eddig meglehetősen jól haladnak e terv megvalósításával.
