Kádár elvesztegette a történelmi esélyét | 24.hu

A csőd szélén álló Magyarország az 1980-as évek elején nemzetközi pénzügyi szervezetekhez fordult, amelyek cserébe az államháztartás rendbetételét szolgáló reformokat vártak el. A szovjetek már nem szóltak bele, Kádár előtt nyitva állt az út a magyar egypártrendszer piacgazdasági verziójának létrehozására, amivel fenntarthatta volna a pártállami uralmat. Sajátos magyar piaci szocializmust építhetett volna ki, de sem bátorsága, sem kedve és tehetsége nem volt meg a rendszerszintű átalakításhoz.

Erős belső és külső nyomásra az MSZMP vezetése felhagyott a gazdasági reformokkal, Kádár János 1974 márciusában egy lendülettel menesztette a reformfolyamatért felelős politikusi gárdát. Az új gazdasági mechanizmus helyére azonban nem állítottak új, egységes szabályozást, a gyakorlatban a magyar gazdaság működését mutyik, különalkuk és az ezekből fakadó káosz jellemezte. Ezzel párhuzamosan egyenként is kataklizmával felérő változások történtek a világgazdaságban - kezdve a '73-as olajárrobbanással -, amelyekre a magyar vezetés folyamatosan rosszul reagált.

Kádár politikai okokból nem járult hozzá az áremeléshez, az elszabaduló világpiaci árakat az állam kompenzálta a költségvetés kárára és természetesen az újabb és újabb hitelek terhére. Hiába figyelmeztettek gazdasági szakemberek, a pártvezetés hajthatatlan maradt, már a hiteleket is hitelekből fedeztük. A helyzetre jellemző, hogy Timár Mátyás jegybankelnök nem merte a végső, államcsőd felé mutató valós helyzetről szóló jelentését a legfelsőbb pártvezetés elé terjeszteni.

A drámai tényeket tartalmazó dokumentumot informális utak mentén kezdték el terjeszteni. Elsőként Havasi Ferenc, a párt gazdaságpolitikai titkára reagált, aki '78 nyarán elkezdte sokkolni az MSZMP Politikai Bizottságát. Ekkor a legfelsőbb párt- és állami vezetés végre szembenézett a valósággal, és elhatározta, hogy cselekedni fog.

Itt zárjuk le gazdaságpolitikai szálunkat a sorozatunkban, amely legutóbb Kádár gyermekkora helyszínének, Somogy megyének a nosztalgikus emlékeivel foglalkozott. Ebből az alkalomból történészekkel folytatott beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életének fontosabb állomásait. A tudományos adatok és elemzések mellett visszaemlékezések is helyet kapnak, és időnként megállunk, hogy háttérinformációkat, pletykákat és érdekességeket is felgöngyölítsünk. A következő részben Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgetünk, és eljutunk a '80-as évekhez, amikor a Szovjetunió, amely már a saját problémái súlya alatt roskadozott, egyre kevésbé foglalkozott a szocialista blokk különböző gazdasági megoldásaival.

Kádár előtt adódott a lehetőség, hogy a piacgazdaság keretein belül megőrizze és átmentse az állampárti rendszer alapjait. Ám ezzel a lehetőséggel nem élt, sőt, aktívan gátolta a piaci folyamatok térnyerését, ami végül még mélyebb válságba taszította a magyar gazdaságot.

1979-től kezdődően a globális politikai táj jelentős mértékben megváltozott, és a helyzet ismét kedvezőtlen fordulatot vett. A szovjet csapatok afganisztáni bevonulása újabb hidegháborús feszültségeket generált, amelyek következtében a nemzetközi kapcsolatok szinte megbénultak. Az Egyesült Államok igyekezett nyomást gyakorolni szövetségeseire, hogy csökkentsék a Szovjetunióval és Kelet-Európával fenntartott kapcsolataikat. Eközben Moszkva is elkezdte korlátozni saját térségében a tevékenységeket, és az olyan országokat, mint Románia, Lengyelország és Magyarország, a jelentős külföldi eladósodásuk miatt gyakorlatilag a szégyenpadra ültette.

Az 1970-es években tapasztalt forrásbőség, a kedvező kamatokkal, változatos valutákban elérhető kölcsönök eltűntek. Az amerikai dollár más valutákhoz viszonyított erősödésének következményeként egymilliárddal nőtt a dollárban számított adósság, túllépve ezzel a 10 milliárd USD-t (2025-ös árakon ez körülbelül 40-44 milliárd dollárnak felelne meg az inflációs kalkulátor szerint). A világpiacon a 20 százalékot közelítette az elérhető hitelek kamata, 1981-re alig lehetett pénzhez jutni, az államok egymással versengve hajkurászták az áthidaló kölcsönöket.

A hazai valutakészletek drámai mértékben csökkentek, hiszen 1981-ben több olyan ország, mely jelentős összegeket helyezett el a Magyar Nemzeti Bankban – például Líbia – néhány hónap leforgása alatt összesen 1,4 milliárd dollárt vont ki az MNB-ből. A helyzet tehát rendkívül súlyos volt, a közeli államcsőd veszélyét végre észlelve a magyar vezetés első reakciója természetesen Moszkvához való fordulás volt. Pénzügyi forrásokra volt szükség, különösen olajra, melynek iránti keresletet az 1979-1981 közötti időszakban a világpiaci árak drámai emelkedése indokolta – azonban a háttérben nem egészen az állt, amire elsőre gondolnánk.

A Szovjetunióból származó olajat hazánk feldolgozta, és "jó áron" értékesítette a nyugati piacokon. Moszkvában persze észlelték mindezt, tudták, mi történik, de inkább szemet hunytak felette, mint valami aprócska trükként kezelték.

- emeli ki Germuska Pál a 24.hu számára.

Miért? Mert különben az ország még inkább a nyugati pénzügyi intézmények csapdájába kerülhetett volna, és Kádárék is a már sokszor hangoztatott szovjet támogatásban keresték volna a megoldást.

Első körben, 1979-ben Moszkva csak átmeneti megoldásokat kínált, megtiltotta viszont, hogy hazánk tárgyalásokat kezdjen nemzetközi pénzügyi szervezetekkel. Ám a Szovjetunió ekkor már nem volt képes a fél KGST számára extra forrásokat biztosítani, a birodalom is szűkölködött. A magyar vezetés kényszerhelyzetbe került, 1979 végén egy sor megszorító intézkedést hozott, amelyekről korábban Kádár hallani sem akart. Szinte egy lépésben kellett a lakosságra is hárítani a terhekből, amit már 1973 óta nem voltak hajlandók megtenni.

Az árak átlagosan négy százalékkal emelkedtek, azonban az élelmiszerek esetében az infláció drámai módon, 20 százalékra ugrott. Ezzel egy időben eltűnt a köztudatból a kilós kenyér legendás, 3 forint 60 fillérért kapható ára.

Az MSZMP úgynevezett irányító bizottságot hozott létre Marjai József miniszterelnök-helyettes vezetésével, amely egészen mikroszintig lenyúlva, kézi vezérléssel irányította a gazdaságot. Döntöttek az áremelésekről, az importengedélyekről, mikor, mit és mennyit szabad behozni az országba a ruházati termékektől a déli gyümölcsig. Szó szerint odáig lementek, hogy hány tonna banánt importálhatnak a magyar kereskedők adott időszakban.

Egyes elemzésekben felmerül, miszerint a magyar gazdaságpolitika a nyolcvanas években már-már neoliberális húrokat pengetett, a történész szerint azonban ennek épp ellenkezője igaz. Csaba László közgazdász véleményét egyetértőleg idézve úgy fogalmaz: a parancsgazdaság legrosszabb és legprimitívebb változata jött létre Magyarországon 1980-82 között.

Az áremelések keserű valóságát a hatalom mesteri módon próbálta tompítani azzal, hogy jelentős könnyítéseket alkalmazott a magánszektor szabályozásában. Más szavakkal, mintegy biztonsági szelepként nyitották meg a magángazdaság kapuit, miután az állampárt ráébredt, hogy a korábban tapasztalt, mérsékelt életszínvonal-javulás fenntartása immár lehetetlen feladat. A hatalmi elit számára különösen zavaró lehetett, hogy a magánszektor működése milyen sikeres volt a gyakorlatban. Belső kutatások szerint már 1979-re a mezőgazdasági termelés egyharmada, valamint a lakossági szolgáltatások 75 százaléka a magánszektor révén valósult meg.

Szükségmegoldásként igyekeztek fehéríteni, legális keretek között tartani az amúgy is létező magángazdaságot, persze óriási kontrollal. Amikor a kormány 1981-ben végre maga is elfogadta a helyzetet, 67 különböző jogszabályt hoztak a magánvállalkozások szabályozására

- emeli ki Germuska Pál.

1981 elején, párhuzamosan a politikai eseményekkel, nemhivatalos találkozók és megbeszélések indultak az SZKP vezetői körében. Júliusban Kádár a Krím-félszigeten ült tárgyalóasztalhoz Brezsnyevvel, ahol világossá tette, hogy ha a Szovjetunió nem tudja biztosítani a szükséges hiteleket és olajszállítmányokat, Magyarország kénytelen lesz a nemzetközi pénzpiacok felé fordulni. Ez a lépés a Világbankot és az IMF-et mint utolsó lehetőséget jelölte meg.

A szovjet főtitkár nyilván nem repesett az örömtől, de tehetetlen volt: segíteni nem tudott, a nyugati pénzügyi orientációt pedig nem volt ereje megakadályozni. Így aztán az MSZMP vezetése ősszel engedélyt adott a tárgyalások megkezdésére a két pénzügyi szervezettel.

Máig szólnak legendák arról, micsoda titkos akció volt ez Moszkva háta mögött, konspirált körülmények között folytak az egyeztetések, csakhogy ebből szinte semmi nem igaz. Ha nem is minden lépésről, ám rendszeresen informálták az SZKP-t, illetve valóban, amikor 1981 novemberében hivatalosan is elment a csatlakozási kérelem az IMF washingtoni központjába, arról csak a küldés napján tájékoztatták a szovjet elvtársakat. Akik a történész szavai szerint: "kissé morcosan, de tudomásul vették."

Hogyhogy szó nélkül maradhatott egy ennyire renitens akció? - merülhet fel joggal a laikusban, a válasz viszont csupán annyi, hogy pénzügyileg már a Szovjetunió sem bírta tovább.

Az 1970-es években a globális pénzügyi színtéren egy érdekes koncepció, az úgynevezett ernyő elmélet uralkodott. E szerint a szocialista országok számára gyakorlatilag korlátlan hitelezés volt elfogadott, mivel a hitelnyújtók úgy vélték, hogy ha a helyzet válságosra fordulna, Moszkva majd fedezi a költségeket. Azonban a következő évtizedben ez a gyakorlat alapjaiban megváltozott; a szovjet hatalom jelezte, hogy többé nem vállal felelősséget más országok adósságaiért. Ezzel a változással minden országnak saját kezébe kellett vennie a sorsát, és saját magának kellett megoldania pénzügyi problémáit.

Ezt tette Lengyelország 1981 decemberében a hadiállapot bevezetésével, majd ezzel párhuzamosan fel is függesztette a hiteleinek fizetését. Magyarország a Nyugat segítségéért folyamodott, Marjai József miniszterelnök-helyettes 1982 májusában írta alá a csatlakozási okmányt a valutaalappal, júliusban a Világbankkal. Addigra már annyira üres volt a magyar államkassza, hogy

az utolsó pár hónapot a Deutsche Bundesbank és más nyugati jegybankok áthidaló kölcsönével kellett kibekkelni, az IMF-csatlakozáshoz szükséges "tagdíjat", 100 millió dollárt pedig a Kínai Népköztársaság hitelezte hazánknak.

A valutaalap azonnali, 500 millió dolláros - úgynevezett standby - hitelt biztosított, ami első ránézésre nem tűnik túl jelentős összegnek. Azonban, mint ahogy ez általában történik, a hitelhez egy reformprogram kidolgozását is előírták az államháztartás stabilizálása érdekében. Ez a lépés elegendő garanciát nyújtott a nemzetközi pénzpiacok számára, hogy újra megnyissák a hitelezés csapjait Magyarország felé. Valójában egy külső tényező volt az, amely rákényszerítette a kormányt arra, hogy elindítsa azt a szükséges kiigazítást, amelyről a hazai szakértők és a jegybank elemzői már hosszú évek óta figyelmeztették a politikai vezetést.

Kádár és köre persze mindezt nagyon rosszul viselte, az ő optikájukon keresztül csak az látszott, hogy felügyelet alá került a magyar pénz- és monetáris politika, egy sor megszorító intézkedést kell hozni, áremelések jönnek, ráadásul csökken a kontroll a gazdasági szereplőkön. Úgy is meg lehet fogalmazni, hogy hitelt kaptunk reformokért cserébe. Bár az utóbbi ellen mind a magyar, mind a szovjet pártvezetés berzenkedett, más megoldás ekkor már nem volt. Folyamatos taktikázás kezdődött, és itt tudjuk Kádár János személyére szűkíteni a kört.

Egészségi állapota fokozatosan romlani kezdett, légzési nehézségekkel küzdött, és egyre inkább elvesztette a türelmét. Ezen kívül úgy tűnt, hogy kezd távolodni a valóságtól. A történész szavaival élve: "nem biztos, hogy teljesen megértette és átlátta a világgazdaság zűrzavarainak minden apró részletét, és ebben a környezete sem feltétlenül nyújtott segítséget." Valószínű, hogy túlságosan bízott a pénzügyi varázslónak tartott jegybanki alelnökben, Fekete Jánosban, aki a korábbi, virágzó nemzetközi gazdasági környezetben mindig talált módot arra, hogy pénzt szerezzen a problémák orvoslására – erről már írtunk cikkünkben.

Kádár János nem igazán vágyott a változásokra, miközben a nemzetközi pénzügyi intézmények részéről egyre fokozódó nyomás nehezedett a gazdaság hatékonyabb működésére. Az országban sokan úgy vélték, hogy a tervgazdaságba egyre több piaci elem integrálása szükséges, ami Kádár számára azt jelentette, hogy az állampárt és a kormányzati hatalom befolyása csökkenne.

Nem volt hajlandó megengedni a változást, és nem is szívesen foglalkozott hasonló elképzelésekkel. Ennek következtében folyamatos feszültség és harc alakult ki a reformokra vágyó gazdasági szakértők és politikai döntéshozók, valamint Kádár János és szűk körének megkövesedett nézetei között.

A történész szavaival élve, a múlt eseményeinek feltárása és értelmezése nem csupán tudományos feladat, hanem egyben egy izgalmas utazás is az időben. Minden egyes dokumentum, minden egyes relikvia egy-egy kapu a történelem sokszínű és gyakran rejtélyes világába. A történész nem csupán a múlt krónikása, hanem egy nyomozó is, aki a tények és narratívák labirintusában kutatja a valóságot. Az általa feltárt történetek nemcsak információt adnak, hanem érzelmeket és tanulságokat is közvetítenek, amelyek segítenek megérteni a jelent és formálni a jövőt. A múlt tanulmányozása tehát egyfajta párbeszéd a régi és új között, ahol a történész szerepe elengedhetetlen a megértés mélységének és gazdagságának megteremtésében.

A "reform" szó említése szigorúan tilos volt - először 1985-ben bukkant fel ez a kifejezés egy Világbankkal kötött megállapodás kapcsán. A vezetők inkább a gazdasági irányítás modernizálásáról beszéltek, számos akcióterv született, miközben Kádár folyamatosan hárította a felelősséget. Minden nehézség ellenére 1983 tavaszára sikerült valamilyen szinten stabilizálni az ország gazdaságát, és szeptemberre, az IMF és a Világbank bevonásával, összeállt egy reformprogram.

A szeptember 13-i Politikai Bizottsági (PB) ülésen a tervezetet a tagok többsége támogatta, de Kádár reakciója heves volt. Zárszavában éles kritikát fogalmazott meg a gazdasági versennyel és a tervezett intézkedésekkel szemben, figyelmeztetve arra, hogy "Ne engedjük, hogy valamilyen torz új találmányokkal, lőporfüsttel, vagy más, Isten tudja mivel próbálkozzunk, és ezzel megnehezítsük saját munkánkat a szocialista viszonyok között."

Más szóval, csupán a legelengedhetetlenebb módosításokat tartotta elfogadhatónak, miközben rendkívül kényelmetlenül érezte magát a helyzet miatt a blokkon belül, főleg a szovjetek irányába.

A PB a következő lépéseiként elfogadta a tervezetet, azonban kiemelte, hogy a javaslatok alapvetően összhangban vannak a párt gazdaságpolitikájával és a gazdaságirányítás alapelveivel. Fontosnak tartják, hogy a leglényegesebb elvek és célok világosabb és hangsúlyosabb megfogalmazást nyerjenek. Ezzel szeretnék egyértelművé tenni, hogy nem új reformok előkészítése zajlik, hanem az 1968-as reform alapjaira építve, a Központi Bizottság 1978. decemberi határozatának tapasztalatait figyelembe véve, a gazdaságirányítás rendszerének fejlesztésére összpontosítanak.

A tudomány mai állása szerint a "Mi lett volna, ha..." kérdéskörre lehetetlen objektív válaszokat adni, azonban ez a téma gyakran felmerül, és sokszor a laikusok számára a legizgalmasabbá válik. A történészek is szívesen foglalkoznak ezzel a gondolatkísérlettel, hangsúlyozva, hogy bármilyen válasz csupán spekuláció marad. Az 1980-as évek eleje, különösen 1982 és 1984 között, több kortárs és modern kutató szerint óriási lehetőségeket kínált Kádár János számára.

Ha lett volna mersze valódi piaci reformokat végrehajtani, hasonlóan a kínai példához, akkor gyakorlatilag megteremtette volna a magyar egypártrendszer piacgazdasági alternatíváját. Egy olyan sajátos magyar piaci szocializmus is kialakulhatott volna, amely hosszú távon fenntartható lett volna, és a pártállami struktúra is megmaradhatott volna.

„Kérlek, tedd különlegessé a szövegedet!” - szólít fel Germuska Pál.

Tíz évvel korábban Kádárnak még Moszkva parancsára, személyesen Leonyid Brezsnyev SZKP-főtitkár utasítására kellett elengednie az új gazdasági mechanizmust, történetünk jelenében azonban már minden más volt. Az afganisztáni háború hatalmas gazdasági és katonai terhet jelentett a szovjeteknek, ehhez jött még az amerikaiak által felpörgetett fegyverkezési verseny, illetve Brezsnyev 1982-es halála után fellángoló hatalmi harc. A '80-as évek elejére a Szovjetunió gyakorlatilag bezárkózott, elengedte a keleti blokk országait, Moszkvában senki nem foglalkozott a magyar gazdaság történéseivel.

Bár bátorság, kedv és tehetség híján volt a rendszerszintű átalakításhoz, a politikai pályafutása gyakorlatilag a végéhez közelített. Eközben a magyar gazdaság egy negatív spirálba került, ahol időnként próbálták ugyan javítgatni a helyzetet, de a növekedéshez vezető úton nem tudtak előrelépni. A következő részben a különféle próbálkozásokról fogunk beszélni, a rejtett adósság mértékéről, és végül Németh Miklós tisztességes és őszinte szembenézéséről a helyzettel.