Kereskedő Emőke: Az idősek bántalmazása elleni világnap – egy megható magyar történet nyomában Az idősek bántalmazása elleni világnap alkalmából érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan bánunk az idősekkel a társadalomban. Egy megrendítő magyar történet vilá

Régi evőeszközöket rendezgetek, az idő már sötét árnyakat vetett az ezüst villákra és késeket. Poros anyám hagyatéka között kutatok, minden egyes darab igazi kincs a számomra. Lapozgatom nagynéném egykori emlékkönyvét, ahol lepréselt, törékeny virágok rejtőznek a lapok között, az első világháború éveinek nyomai között. Próbálom kibogozni a cirádás írásjeleket, a helységek neveit, ahol a múlt emlékei életre keltek.

Boldog vagyok, ha rájövök valami új információra a gyökereimmel kapcsolatban. Egyszer valaki azt mondta nekem: "Miért nem dobod ki ezeket a régi tárgyakat? Én mindent kidobáltam, ami anyámtól maradt!" Ezen később sokat gondolkoztam: nem ragaszkodom én túlzottan anyám tárgyaihoz?

A Biblia tanítása szerint: „Tiszteld apádat és anyádat... hogy boldogulj az életedben, és hosszú éveket élj ezen a földön” (Efézus 6:2,3). E szavak arra emlékeztetnek minket, hogy a szülők tisztelete kulcsfontosságú a harmonikus élethez és a hosszú élethez.

Június 15-én a világ az idősek bántalmazása ellen emeli fel szavát. Miért van szükség egyáltalán arra, hogy idősek bántalmazása elleni világnapot tartsunk?

A most következő elmesélés nem a megítélésről szól. Nem ad kész válaszokat, sokkal inkább kérdéseket ébreszt. Az igazságra és a mélységekre hívja fel a figyelmet, ahelyett, hogy előre megfogalmazott tanulságokat kínálna.

Egy férfiak számára fenntartott menedékházban ülök Magyarországon, ahol a csend szinte tapintható. Az udvar és az egyszerű épület körül olyan nyugodt légkör uralkodik, hogy az már-már nyomasztó. Itt olyan emberekkel találkozom, akiket valamilyen körülmény kényszerített elmenekülni, akik mögött az otthon ajtaja végleg bezárult, de még mindig él bennük a remény, hogy akad számukra kiút a sötétségből.

A helyiségek bár egyszerű vonalvezetésűek, mégis rendezett légkört árasztanak. Minden egyes embernek jut egy kényelmes ágy, rajta friss ágynemű és meleg takaró, ami a biztonság érzetét nyújtja. A velem szemben ülő beszélgetőtársam sorsa olyan, mint egy vékony jégen való átkelés: törékeny, kiszámíthatatlan, s néha egészen rejtélyes. Két világ határvonalán egyensúlyozunk - a jóhiszeműség és az álnokság határvonalán, ahol végül az emberi méltóság áll a középpontban.

Egy református lelkész, egyházkerületének egykori oszlopa, ma egy menedékház lakója. Több év lelkészi szolgálat, és családi öröksége után most flakonokból próbálta visszafizetni tartozásait, miközben egy bűnözői csoport életveszélyesen fenyegette. Története nem egyedülálló. De annál megrázóbb.

Az 1962-ben született férfi egy tisztes református család gyermekeként nőtt fel. Édesapja lelkipásztor volt, édesanyja óvónő. A hit, a szolgálat, az emberekért végzett munka gyermekkorától kezdve természetes volt.

"Öten vagyunk testvérek, egy nővérem, egy húgom, egy bátyám és egy öcsém van, a szüleink sajnos már nem élnek. Édesapám református lelkipásztor, édesanyám háztartásbeli, képzettsége szerint óvónő volt. Mi nem jártunk óvodába, de nem éreztük ennek a hiányát, mert megfelelő módon nevelkedtünk. Lelkészi pályára mentem, de nem kényszerből, ez egyéni döntés volt. A neveltetésünkhöz hozzájárult, hogy jártunk istentiszteletre, lényegében beleszülettünk a hitbe. Később mind az öten a szomszédos városban végeztük el a középiskolát.

A múlt rendszerben a sorkatonai szolgálat kötelező volt, és sokan másodrendű állampolgárnak érezték magukat, különösen, ha lelkészcsaládban nőttek fel. Én azonban úgy döntöttem, hogy vállalom a fegyveres szolgálatot, és a tüzérezrednél kötöttem ki, ahol egy sorozatvető üteghez osztottak be. A laktanyában természetesen nem hirdethettük az igét, de néha csendben összegyűltünk, hogy beszélgessünk. Ez a szolidaritás és a közösség érzése mindig is fontos volt számunkra, és ez a titkos találkozóink során meg is nyilvánult.

Leszerelés után úgy döntöttem, hogy a teológiai tanulmányok felé veszem az irányt, ami öt évnyi elmélyült tanulást igényelt. Kollégista életet éltem, de a hétvégéket mindig a szülőfalumban töltöttem, ahol a gyökereimhez visszatérve újra feltöltődtem. A főiskola elvégzése után kisegítő lelkészként kezdtem dolgozni egy nagyváros főterén található református templomban. Két és fél év elteltével a gyülekezet tagjai megválasztottak, és nyolc éven át szolgáltam ott. Azonban ott kezdődtek a nehézségek. Elkövettem egy súlyos hibát: kölcsönt adtam valakinek, ami végül sokkal komolyabb következményekkel járt, mint gondoltam. Egy nap betörtek hozzám, és minden pénzemet elvitték, nem csupán a sajátomat, hanem a gyülekezet tagjainak adományait is. A helyzet megrázott, és mélyen megrendített; a gyülekezet tagjai között megoszlottak a vélemények: egyesek azt állították, hogy sikkasztottam, míg mások védelmembe vettek. Közben édesapám is elhunyt, ami még inkább megnehezítette a dolgaimat. Bár lelkileg nem roppantam össze teljesen, a fáradtság és a kimerültség egyre inkább eluralkodott rajtam, és úgy éreztem, elvesztettem a kapcsolatot az Úrral. Végül elhatároztam, hogy elhagyom a gyülekezetet, és új irányt keresek az életemben.

Hosszú évek teltek el így és egyre nagyobb anyagi zűrzavarba kerültem, hiába adtam sokaknak írásba, hogy vissza tudom adni a pénzt, nem sikerült. Ezt nagyon szégyellem. Már a testvéreimtől is kértem különböző összegeket, különböző időpontokban. Egyre csak halmozódott az adósság."

Az albérlete 2022 őszén megszűnt, és az útja végül a hajléktalanszállóra vezetett. 2024 októberében onnan menekült el, miután egy sor esemény láncolata indult el. Amikor elérte a flakongyűjtési őrület, takarítóként kezdett dolgozni, remélve, hogy összegyűjti a szükséges pénzt, amiből kifizetheti adósságait. Szinte sikerült is, de az egyik kölcsönadója, aki már nem tudta elviselni a folyamatos ígérgetéseket, elkezdte "csicskáztatni" őt, és kényszerítette, hogy napi 15 ezer forintot keressen flakonokból. Ezért egész nap a kukák között keresgélt, gyakorlatilag kukázott. Eleinte még napi 20 ezer forintot is össze tudott hozni a takarítás mellett, de ahogy az emberek egyre inkább hozzászoktak a palackok visszaváltásához, ez a lehetőség gyorsan eltűnt. A fenyegetések sem maradtak el: ha nem dolgozik, brutalitásra számíthatott, például ujjai levágására vagy keze-lába eltörésére. Ekkor már kétségbeesésében segítséget kért a rendőrségtől, ahol elmondta a veszélyes helyzetét és a rá leselkedő veszélyeket. Mostanra már az Úrra bízta életét, remélve a jobb jövőt.

Sokan hajlamosak azt hinni, hogy az idősek bántalmazása kizárólag zárt intézményekben vagy idegenek által történik. Valójában azonban az erőszak gyakran a családi körből, vagy a közeli ismerősök részéről érkezik, akik a "segítő" szerep mögé bújva cselekszenek. Az időskori bántalmazás sokszor rejtve marad, mivel az áldozatok ritkán mernek segítséget kérni, így a probléma néha láthatatlanul terjed a társadalomban.

Egy korábban végzett, nem reprezentatív kutatás alapján megdöbbentő számadatok látnak napvilágot az idősebb nők helyzetéről: mindössze 6 százalékuk merészkedik feljelentést tenni testi sértés miatt, míg csupán 9 százalékuk kér segítséget közeli barátoktól vagy családtagoktól. A bántalmazások 90 százaléka a családi környezetből ered, és a legtöbb eset rejtve marad, sosem kerül el a nyilvánosság elé. A WHO 2017-es statisztikái szerint a világon minden hatodik 60 éven felüli ember tapasztalt valamilyen formájú erőszakot. A COVID-19 járvány pedig tovább fokozta ezt a már amúgy is súlyos helyzetet, újabb kihívások elé állítva az érintetteket.

Nem egyszerű kimondani: a probléma itt él közöttünk. Nem távoli világokban, nem "máshol", és nem csak erőszak formájában nyilvánul meg – sokkal inkább a közöny, a türelmetlenség és a "nincs időm" fájdalmasan csendes pillanataiban. És ez a csend idővel hangosabbá válik, mint bármilyen kiáltás. Mert az idősebb ember hajlamos a hallgatásra. Várakozásra. Tűrésre. Mások megértésére – még azokéira is, akik fájdalmat okoznak neki.

Mit tehetünk? Használjuk ki a lehetőségeinket, és tegyünk meg mindent a körülöttünk élő idősekért, amíg ez lehetséges. Később már csak az emlékek maradnak, amelyeket gondosan őrizhetünk, de a cselekvés lehetősége most van a kezünkben.

"Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és Hazát." (Wass Albert)

A kereskedő Emőke egy különleges figura, aki színesítette a város életét. Mindenki ismerte őt, hiszen nem csupán árucikkeket kínált, hanem egyedülálló történeteket is mesélt az áruival kapcsolatban. Művészi érzékkel válogatta össze portékáit, legyen szó kézműves termékekről, egzotikus fűszerekről vagy helyi különlegességekről. Emőke boltja mindig tele volt élettel; a vásárlók nemcsak vásárolni jöttek, hanem hogy átéljék a közvetlen kapcsolatot, amit ő teremtett velük. Emőke nemcsak kereskedő volt, hanem a közösség szívét is képviselte, hiszen mindig figyelt a helyiek igényeire és álmaira.

A szerző teológus, szociális módszertani munkatárs, börtönmisszió vezetőhelyettes.

Természetesen! Itt van egy egyedi megfogalmazás a "Kapcsolódó" kifejezésre: "Összefonódó témák:"