Nincs kétség afelől: a zűrzavar teljesen átvette az irányítást - az európai háborús pszichózis most egy új, intenzívebb szintre lépett.
Kétségtelen, hogy egyfajta kapkodás tapasztalható a helyzet kezelése során. Az európai háborús pszichózis újabb szintre lépett, és a NATO amerikai katonai támogatásának visszahúzódása miatt kialakuló pánikra reagálva számos pótcselekvés kezdett teret nyerni. Ennek részeként a lakosságot arra próbálják felkészíteni, hogy bármikor bekövetkezhet egy orosz támadás. Mindez csupán a polgárok figyelmeztetése. Ahogy Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő korábban kifejtette, a társadalom felkészítése elengedhetetlen, hiszen elkerülhetetlen, hogy a védelmi kiadások drasztikus emelése következzen, tekintettel arra, hogy az utóbbi évtizedekben a legtöbb európai országban jelentősen leépítették a nemzeti hadseregeket. Van tehát lehetőség a fejlődésre, mind a lakosság, mind a katonai személyzet tekintetében.
"Egy ilyen sajnálatos hadsereggel lehetetlen lesz megfékezni a szovjet erőket" - írta Alekszandr Zinovjev, az emigráns szovjet író, a Homo Sovieticus című művében csaknem ötven évvel ezelőtt. A szerző akkor tapasztalta meg, hogy a német katonák láthatósági mellényben, gumicsónakokban, fegyver helyett sörrel a kezükben próbálták gyakorolni a folyón való átkelést, míg a partról a tömeg hangosan szidalmazta őket, és a hadsereg feloszlatását követelte. "Ezt a rosszul táplált, rosszul öltözött, sápadt, nőtlen fiatalemberek hatalmas hadseregének képviselőjeként mondhatom, amely már régóta készen áll arra, hogy elinduljon." Bár a leírt kép nem volt igaz minden európai csapatra, sem akkor, sem napjainkban, mindenképpen érdemes elgondolkodni azon, hogy egy olyan személy, aki jól ismerte a szovjet-orosz gondolkodást, miként értékelte ezt a látványt.
Bár Európa a nyolcvanas évek elején jelentős amerikai támogatást élvezett, a politikai táj gyorsan változott. Jimmy Carter elnöksége után Ronald Reagan lépett a helyére, aki nemcsak a Szovjetunió ellen folytatott politikájáról vált ismertté, hanem arról is, hogy miként járult hozzá a hidegháború végéhez. A kontinens szívében, különösen Nyugat-Németországban, hatalmas amerikai katonai jelenlét volt tapasztalható: több mint 300 ezer katona végezte szolgálatát, komoly felszereléssel és logisztikai háttérrel a háta mögött. A hidegháború lezárultával azonban ez a hadereje is jelentős csökkentésen ment keresztül, akárcsak az európai haderők. Ma az Egyesült Államok Európai Parancsnoksága (Eucom) adatai szerint körülbelül 84 ezer amerikai katona állomásozik a kontinensen. Donald Trump, az akkori elnök, március elején bejelentette, hogy mérlegeli 35 ezer katona kivonását Németországból. Emellett kérdéses, hogy a Grönlandtól Törökországig elterülő negyven amerikai bázis közül mennyi marad meg a jövőbeni átalakítások során. Az amerikai katonai jelenlét jövője tehát nemcsak Európa biztonsága szempontjából fontos, hanem a transzatlanti kapcsolatok alakulását is meghatározza.
A március 31-étől kezdődően, lépésről lépésre,
Érkeznek az acél- és alumíniumimportot érintő amerikai vámok, amelyek különösen súlyosan érintik a német és általában véve az európai ipar kulcsfontosságú szegmenseit, mint például az autógyártás és a gyógyszeripar. Az EU várhatóan hasonló ellenlépéseket fog tenni, így a helyzet tovább bonyolódik. Ilyen körülmények között az európai országok egyre csökkentebb mértékben bízhatnak az évtizedek óta stabilnak számító amerikai védőhálóban.
Az ízét vesztett torta csúf valósága csupán a habra helyezett cseresznye, amely a Signal-botrány szimbóluma lett. Ahogy a kapcsolódó cikkünkben is kifejtjük, a csetcsoportban az alelnöktől kezdve minden amerikai kormányzati szereplő, aki a nemzetbiztonságért felelős, jelen volt, és nyíltan kifejezték megvetésüket az európai "potyázással" kapcsolatban, amelyet szánalmasnak tituláltak.
Kaja Kallas, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője, nemrégiben egy washingtoni látogatás során Marco Rubio, az amerikai külügyminiszter figyelmének figyelmen kívül hagyásával került a hírekbe. A Politico értesülései szerint uniós diplomaták is kritikát fogalmaztak meg felkészületlensége és heves retorikája miatt. Kallas azonban nem ismert a visszafogottságáról, különösen, ha a fegyverkezés kérdése kerül szóba. Februárban határozottan lőszert követelt Ukrajnának a tagállamoktól, és ő volt az, aki sürgette egy új vezető érkezését "a szabad világ élére" – mindezt alig másfél hónappal az amerikai elnök beiktatása után.
Az amerikaiak és európaiak közötti bizalom szövete persze már akkor szakadozni kezdett, amikor Donald Trump amerikai elnök tárgyalásokba bocsátkozott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, s ez csak fokozódott Volodimir Zelenszkij ukrán elnök emlékezetes fehér házi fiaskója után. Brüsszelben és Londonban úgy látják, nincs mese: itt az idő felállítani egy közös európai hadsereget.
Természetesen, az európai politikai táj régóta foglalkoztatja a vezetőket, akik különféle kezdeményezéseket próbáltak életre hívni. Már a hidegháború hajnalán, a koreai háború kitörését követően is kísérleteztek egy ilyen struktúra létrehozásával. Az ötvenes évek elején az Európai Védelmi Közösség (EDC) név alatt indult el a projekt, ám ezt végül Franciaország vétója miatt fel kellett adni, mivel Párizs nem volt elégedett Nyugat-Németország újrafelfegyverzésével és a növekvő befolyásának elvesztésével. Ezt követően a Nyugat-európai Unió formájában újabb próbálkozást tettek, ám ennek forrásait nem biztosították, így a szervezet csupán a NATO árnyékában vegetált az eltelt fél évszázad során. A feladatokat nagyrészt átvette az 1993 óta működő közös kül- és biztonságpolitika, amelyet négy évvel később a közös biztonság- és védelempolitika követett, majd 2007-ben ezek egyesültek. E szervezetek körül kialakult egy jól ismert dinamika: a tagállamok közötti érdekegyeztetések lassúsága és a brüsszeli központosító törekvések feszültsége, mindeközben sporadikus katonai missziók valósultak meg.
2017-ben új dimenziót nyert az európai védelmi együttműködés, amikor bevezetésre került az állandó strukturált együttműködés, vagyis a Pesco. Ennek keretében az EU-tagállamok egy része önkéntes alapon mélyíti el védelmi kapacitásait, közös gyakorlatok, kibervédelem és más innovatív projektek révén. Ezen törekvések folytatásaként 2021-ben az Unió életre hívta az Európai Védelmi Alapot (EDF), amely új lehetőségeket kínál a közös védelmi fejlesztések finanszírozására.
A célja, hogy támogassa a védelmi kutatásokat és technológiai innovációkat; ez volt az első olyan kezdeményezés, amely közvetlenül az EU költségvetéséből finanszírozott katonai projekteket. Ami eddig körvonalazódott az európai közös hadsereg létrehozása kapcsán, az egy 5000 fős gyors reagálású erő (EU Rapid Deployment Capacity) megalakítása, amely már idén megvalósul.
Most pedig újra nekiveselkednek a közös haderőfejlesztésnek, amelynek alapját Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke által javasolt ReArm Europe nevű ötpontos terv képezi. Az elképzelés egyik központi eleme az európai védelmi kiadások akár 800 milliárd eurós növelése, melyből 150 milliárdot hitelből kívánnak fedezni. A nemzeti érdekek ütközései miatt a projekt csak hosszú politikai csatározások után indult el, a részletes útmutatást tartalmazó fehér könyvet pedig március 19-én Kaja Kallas ismertette. Az abban javasolt intézkedések célja Ukrajna támogatásának sürgős biztosítása, valamint Európa hosszú távú védelmi képességeinek megerősítése – Kallas pedig világosan hangsúlyozza, hogy fel kell készülni a legrosszabb forgatókönyvekre is.
A ReArmot bírálókkal szemben elsősorban az a fő aggály, hogy az uniós projektek és az Európai Unióban "kis NATO-ként" emlegetett koalíció között egyre inkább feszültség és átfedés tapasztalható. A március 2-án, Volodimir Zelenszkij, Donald Trump és J. D. Vance amerikai alelnök emlékezetes fehér házi összecsapása után brit vezetés alatt megalakult csoport nem csupán védelmi kezdeményezés. Bár a csatlakozó országok elvileg az orosz-ukrán békefolyamat támogatására törekednek, a négypontos tervben elsősorban Ukrajna védelme kerül előtérbe, amely katonai támogatást és az oroszokkal szembeni szankciók nyílt vállalását is magában foglalja. Kallas is hasonló érvek mentén indokolta a fehér könyv szükségességét. Azonban a kérdés, hogy a feszültté vált légkörben miként lehetne tárgyalni az oroszokkal – mert ez elkerülhetetlenül el fog jönni – még mindig megoldatlan, és a helyzet teljes tagadásával próbálnak elkerülni minden lehetséges dialógust.
Politikai lózungokat viszont bőséggel termel az európai fősodor - akár az EB, akár a saját befolyásukat visszaépíteni kívánó hatalmak, amelyek elérkezettnek látják az időt az USA kivonulásával létrejövő katonai vákuum betöltésére. A gloire-ról álmodozó Emmanuel Macron francia elnök, a belpolitikai válságból a projektre kiútként tekintő Keir Starmer brit miniszterelnök, az ingadozó német kancellári székbe készülő Friedrich Merz, valamint a harcias baltiak, élükön a brüsszeli babérokkal ékes Kallasszal vagy az Ukrajnát gyorsítósávban az EU-ba integrálni kívánó Gitanas Nausėda litván elnökkel mind így tennének.
A kérdések továbbra is ott lebegnek a levegőben: ha lenne is közös szándék, hogyan valósítható meg mindez? Miként tudja az Európai Unió irányítani a saját újrafegyverkezési folyamatát, amikor tagjai - négy kisebb állam kivételével - NATO-tagok, és a békés évek alatt sem voltak hajlandók elérni a GDP-arányos 2%-os védelmi ráfordítást? Most, amikor recesszióval küzdenek, a tervezett új cél 5%-ra emelkedne. Hogyan képzelik el ezt, figyelembe véve, hogy az amerikai védelemre egyre inkább elveszítik a bizalmukat, és az elmúlt három évben sokan jelentős részüket adták át Ukrajnának? Ráadásul kérdéses, hogy a háborús pszichózis, amelyet a mainstream európai diskurzus igyekszik terjeszteni, mennyire segíti elő a valódi, megfontolt felkészülést a kihívásokra, különösen ha azt a korábbi pacifista antimilitarizmus szellemén keresztül próbálják továbbadni a lakosságnak.
