Megalázottságból a magasságokba emelkedve.

"Gondolt ránk megaláztatásunkban, mert örökké tart szeretete." (Zsolt 136,23)

A modern társadalom gyakran azt sulykolja belénk, hogy az életben a siker kulcsa a magasba emelkedés és mások megalázása. Azt tanítja, hogy soha ne hagyjuk, hogy mi magunk váljunk megalázottá. Ennek ellenére mindannyian tudnánk mesélni legalább egy olyan élményről, amikor megalázva éreztük magunkat, akár mások szavai vagy tettei miatt, akár a saját döntéseink következményeként. Ezek a pillanatok gyakran szégyennel társulnak. Nem azért hozom ezt elő, hogy kényelmetlen érzéseket keltsenek az olvasókban, hanem mert mélyen hiszem, hogy Isten, Jézus nem feledkezik meg rólunk még ezekben a nehéz pillanatokban sem. A megalázottság és a szégyen nem az utolsó szavunk, hanem lehetőség arra, hogy újra rátaláljunk a reményre és a kegyelemre.

Jézus földi működése során mindig meglátja a szégyenben lévőt, a megalázottat. De ahelyett, hogy átnézne rajta, felemeli őt. Jézus születéséről pásztorokat értesítettek az angyalok. Pásztorokat, akik abban a korban lenézettek voltak. Jézus mégis úgy gondolta, hogy őket fogja felhasználni az örömhír továbbadására. Jézus feltámadásáról asszonyok vitték a jó hírt a többi tanítványnak, akik szintén másodrangúnak számítottak a társadalomban. De Jézus mégis meglátta bennük az értéket, és feladatot bízott rájuk.

A jó hír az, hogy ez a Jézus, aki a pásztorok és nők szavain keresztül szól hozzánk, aki szabadulást, gyógyulást és vigaszt nyújtott mindazoknak, akiknek szüksége volt rá. Ő az, aki mindenkit felemelt, akit a társadalom elhanyagolt. Téged is észrevesz. Téged is a szívében hordoz. Téged is támogat, és kiemel a szégyen és megalázottság sötét völgyeiből. Mert az Ő szeretete örökké tart, és sosem hagy el.