Stanley Tucci étkezési stílusa valóban lenyűgöző, és nem csupán az ízletes falatok miatt. Az ő étkezései a szenvedély, a művészet és a gasztronómia iránti mély tiszteletet tükrözik. Amikor Tucci az asztalhoz ül, az nem csupán egy étkezés, hanem egy élmény

Stanley Tucci Firenzében élvezi a lampredottót - Fotó: Disney+

Minden igazi ínycsiklandó tudja, hogy az étel a középpontban áll, és gyakran tréfálkoznak azon, hogy számukra semmi más nem lényeges, sőt, néha olyan merész állításokat is megfogalmaznak, mintha az életük kizárólag az étkezések körül forogna. Stanley Tucci nem az első, aki elgondolkodik azon, vajon lehet-e egy élet történetét a legemlékezetesebb gasztronómiai élmények mentén elmesélni, de ő az, aki ezt a gondolatot valósággá is formálta, ráadásul rendkívül szórakoztató stílusban.

Stanley Tucci a koronavírus-járvány idején robbant be a gasztronómia színpadára egy egyszerű Instagram-videóval, amelyben Negroni koktélt készített. Korábban is foglalkozott főzéssel és írt szakácskönyveket, de ez a pillanat igazán elindította a gasztroikonná válását. A New Yorker újságírója még kései szexszimbólumként is emlegette, ami persze szubjektív megítélés kérdése. A televíziók tele vannak főzőműsorokkal, és az internet is ontja a főzős videókat, mégis az utóbbi évtizedekben hiányzik a karakteres személyiségek köré épülő főzőműfaj. Ma már nem nagyon találkozunk olyan ikonikus alakokkal, mint Nigella Lawson, Keith Floyd vagy Julia Child, akiket egyszerűen élvezet volt nézni a konyhában. Tucci azonban olyan magabiztossággal és stílussal keveri a koktélját, hogy közben olyan érzésünk van, mintha a nagybácsink, vagy éppen egy jóbarátunk állna mellettünk a konyhában. Noha szakmai kötelezettségem lenne követni a főzőműsorokat, a Tucci-féle laza és közvetlen stílus az, ami igazán leköti a figyelmemet.

tizenöt éve semmi nem ragasztott úgy a képernyőhöz, mint ez az ember, ahogy a konyhában működik.

Szerencsére mások is észrevették, hogy mostanában éppen ez a hiányzó plusz, ami a legtöbb főzős műsorból és sorozatból eltűnt. Vannak olyan mesterszakácsok, akik lenyűgöző precizitással darabolják a hozzávalókat, de a nézők nem csupán erre vágynak, amikor a konyhaművészet csodáit szemlélik. A valódi kapcsolódást az a személy képes megteremteni, aki a professzionalizmus és a hétköznapi varázslat határvonalán egyensúlyozik; ráadásul egy régi ismerős, akit az egész világ szeretettel ölel át.

Ekkor született meg az olasz ízeket bemutató sorozata, valamint a könyve is. Az „Életem az ételeken át” című kötet már elérhető magyar nyelven, míg az „Olasz konyha nyomában” című filmsorozat csak nemrégiben debütált a hazai streamingplatformokon. Bár a két alkotás teljesen eltérő műfajú és tematikájú, a középpontban mindkettőben a színész, az ínycsiklandó ételek és Olaszország lenyűgöző világának felfedezése áll.

A könyv egy rendkívül letisztult és közvetlen mesélés, amit nem érdemes sem szakácskönyvnek, sem pedig memoárnak titulálni; éppen ez a természetes hangvétel adja a varázsát. Történetek egy amerikai olasz bevándorló család mindennapjaiból, uzsonnákról és tízóraikról, az olasz hagyományokat féltve őrző szülőkről, és a teljes erővel amerikaivá válni vágyó gyerekekről. Az olvasóban felmerülhet a gondolat: „Én is írhattam volna ilyet!”, hiszen mindenkinek vannak emlékei a nagymamáról, az iskoláról, a barátokról és a szerelmekről, amelyek az étkezésekhez kötődnek. Tuccinál azonban az a különlegesség, hogy teljes mértékben elkerüli a történetekből azt a szálat, ami sokakat vonz a könyvhez: a világhírű színészi karrier. Néhány elnagyolt utalástól eltekintve nem merül el a színészet rejtelmeiben; inkább úgy mutatja be életét, hogy a legfontosabb szerepet az étkezések és az ételek játsszák.

Szép dolog úgy elmesélni egy életet, mint étkezések, főzések és éttermi vacsorák sorozatát, de önmagában nem is lenne annyira érdekes mindez, ha az evések sorozatába nem lépnének be folyamatosan tragikus életesemények. Ezek persze át is rendezik mindazt, ami táplálkozás közben történik a főhőssel, egy feleség elvesztése, a gyerekek felnövése, új szerelem, új gyerekek, járvány, majd a legvégén egy olyan sokk, ami visszamenőleg átírja az egész könyvet.

Tucci egy súlyos betegséggel néz szembe: a nyelve alatt egy hatalmas tumor keletkezik, amelyet egy rendkívül agresszív sugárkezeléssel próbálnak eltüntetni. Ez a brutális terápia hosszú időre megfosztja az evés, rágás, nyelés és ízlelés képességétől. A könyv a gyógyulás perspektívájából íródik, ami különösen érdekessé teszi az étkezés köré szőtt narratívát. Az olvasó számára világossá válik, miért fonja össze a szerző az étkezést mint központi témát a személyes tapasztalataival. Emellett az ételek szenzoros és fiziológiai hatásait rendkívül érzékletesen mutatja be, felfedve a nyelv, a nyál, a savak és az állagok szerepét az étkezési élményben. Az írás így nem csupán a gyógyulásról szól, hanem az élet apró örömeinek felfedezéséről is, amelyek nélkülözhetetlenek az emberi létezéshez.

Mindazon túl, hogy ínyencként mélyen lehet kapcsolódni ahhoz, amikor valaki minden élethelyzetben az evés felől közelíti meg a dolgokat, sokat lehet tanulni az olaszok amerikai hatásra átalakuló főzési szokásairól, illetve arról a kimeríthetetlen gasztronómiai szakterületről, ami az olasz konyha pizzán-tésztán-fagyin túlmutató oldalát mutatja meg. A témában épp Magyarországon jelent meg az egyik legjelentősebb munka az elmélyült kutatásokat végző Váncsa Istvántól. Tucci könyvében ez annyiban más, hogy kifejezetten egy amerikai bevándorló szemével nézi az olasz konyhát, így a házias, egyszerű, komfortételek receptjeivel foglalkozik. Ilyen a paradicsomos tojás, vagy a parmezános alaplé, a babos tészta és a káposztás-sajtos rakott hajdinás metélt, meg még persze sok más. Ezeket már végig is főztem, mégis Tucci babos tésztáját ajánlom nagyon, igazi ősz eleji étel, nagyon egyszerű, és nagyon jó.

Egy tágas, nehezebb lábosban az olívaolajon megdinsztelem a finomra aprított hagymát, majd hozzáadom a meghámozott és felkockázott répát. Ezt követően jöhet a lédús paradicsom, amit sózok, és beleteszem a sajthéjat is, hogy gazdag ízt adjon az ételnek. Ezután a babot is hozzáadom, majd az egészet felöntöm annyi vízzel, hogy jól ellepje. Főzöm, amíg minden hozzávaló megpuhul, ekkor pedig óvatosan beleforgatom a feldarabolt káposztaleveleket. A tésztát külön edényben főzöm ki, majd végül összekeverem a zöldséges lével, hogy egy ízletes, tápláló fogást kapjak.

A gondolatkísérletet Tucci aztán folytatta - idén jelent meg a memoár folytatása Egy év a tányéromon címmel magyarul is. Ha visszaemlékezni lehet ételeken keresztül, akkor naplózni is, erre tesz sikeres kísérletet ebben a kötetben, ami a nagyon gyatra fordítás ellenére kedves és szórakoztató. (Aki teheti, mindkét könyvet szerezze be angolul, eredetiben a színész egyszerűen, de szépen ír.) Ebben a könyvben már azt hihetnénk, kap szerepet a munkája is, de nem, csupán annyiban, ahogy az olaszok forgatási catering szolgáltatásait szidja. Nem fontos, milyen a Konklávét játszani, az viszont igen, hogyan térképezi fel a római vendéglőket és mi a véleménye a megjátszós fine dining tányérokról. Ettől persze egy gourmet olvasó számára még szerethetőbb, a mozirajongók viszont lépten-nyomon hoppon maradnak.

Mintha a könyv logikus folytatása lenne, épp ezen a vonalon halad tovább a sorozat. Lehetne ez egy újabb ismeretterjesztő utazás, amiben a sármos amerikai színész rácsodálkozik a nápolyi pizzaiolokra és tésztasodró nagymamákra, de szerencsére ennél jóval izgalmasabb. Vagy olyan régiókba utazik, amikről általában kevesebb szó esik - például Trentino Alto-Adigébe, ahol tulajdonképpen osztrák konyha van, vagy olyan helyekre, amiket mindenki ismer, de ezekben megtalálja a kevéssé felkapott alapanyagokat és ételeket. A márványkádba lerakott zsírszalonnát, a pacalos zsemlét, a káposztás nokedlit és a kaviáros spagettit. Az abruzzói sivatag motorosait, akik báránynyársakat sütnek és a milánói háztetőn gnocchit gyúró szivárványcsaládot. Meglepően sok olyan gasztronómiai elemre talál, amihez magyarként is erősen tudunk kapcsolódni: bográcsban bárányragut főznek, gulyást készítenek savanyú káposztával és polentával, egy klasszikus nagymama pedig palacsintát süt ipari mennyiségben - bár aztán nem kakaóval tekeri fel, hanem lasagneszerű rakott tésztát készít belőle apró húsgolyókkal.

Nem csupán a híres éttermek világába merül el, és nem is csupán az utcai falatokra összpontosít. Nem szeretné egyetlen kategóriába besorolni az olasz gasztronómiát, amelyet már annyiszor átértelmeztek és újraértelmeztek. Az ő szemében az olasz konyha sokszínűségében rejlik a varázslat: húsok, tészták, zöldségek és édességek gazdag palettája, amely már évezredek óta folyamatosan megújul és változik. Az olasz ízek világa valóban végtelen, tele meglepetésekkel és új élményekkel.

A könyvhez képest a sorozatban Tucci karaktere szinte a háttérbe húzódik, és csupán a kóstolások alkalmával tér vissza, megidézve azokat a jellegzetes gesztusokat, amelyekkel a negronis videóban lenyűgözte a gasztronómák közönségét. Olyan nehéz feladat előtt áll, hogy epizódról epizódra ételeket ízlel a kamera előtt, ahol a képi és hangtechnikai eszközök nem képesek az ízek valóságát visszaadni, elmagyarázni vagy megmutatni. Hogy a betegség hatása vagy más tényezők miatt van ez, azt nem tudni, de Tucci valahogy mégis képes megoldani ezt a kihívást. Mimikai kifejezéseiből sok mindent leolvashatunk, ahogy élvezi és rágja az ételeket. Rövid, találó megjegyzésekkel igyekszik érzékeltetni, milyen élményt nyújt az adott étel, éppen csak annyira, hogy el tudjuk képzelni annak ízét és állagát.