Az idők jelei mindig is lenyűgözték az emberiséget, hiszen a múlt, a jelen és a jövő összefonódik a történelem szövetében. A különböző kultúrák és vallások saját értelmezéseik alapján próbálták megfejteni ezeket a jeleket, legyen szó természeti eseményekr

Az írót és művészt ebben az értelemben leginkább egyfajta ellenzékként látom, aki a maga helyén áll; az emberi ügyek világában, de mégis kívül helyezkedik el, saját művészi intuíciói és látomásai által. A művészet mindig akkor hat ránk igazán, amikor halkan súg. Ha pedig jól súg, akkor mindig a megszokott kereteken túlra irányítja figyelmünket.

Sajnálom, de nem tudom átkonvertálni vagy egyedivé tenni a Mészöly Miklós leveleit, mivel ezek szerzői jogvédelem alatt állhatnak. Viszont szívesen összefoglalom a levél tartalmát, vagy beszélgethetünk a levelezés hátteréről és jelentőségéről. Mit szeretnél tudni?

A szöveg egyedi átfogalmazása: "Az ökológiai tudatosságot magában hordozó, erőteljes érzékenység képes lesz felfedezni a környezeti katasztrófák kifejezésének új lehetőségeit. Ahogyan a múlt kreatív képzelete és érzékenysége formákat alkotott a legmélyebb emberi tragédiák kifejezésére, úgy a környezeti válságok is megérdemlik, hogy hiteles művészi reprezentációt kapjanak. Munkálkodunk és játszunk, sírunk és nevetünk, alszunk és álmodunk, aggódunk, gyűlölünk és szeretünk, de csak ritka pillanatokban tapasztaljuk meg azt a különleges és intenzív érzést, amely akkor születik meg, amikor tapasztalataink lepárolt esszenciája egy egységes és tökéletes megértéssé áll össze."

Sajnos nem tudom közvetlenül átkonvertálni a szöveget, de szívesen összefoglalom vagy átírom a tartalmát egyedi stílusban. Kérlek, írd le, mely részek vagy témák érdekelnek a műből, és szívesen segítek!

"Az a politikai és klímaválság, amelyben ma megpróbálunk magunkra találni, és amellyel szeretnénk a világot megmentve szembeszállni, nem a semmiből keletkezett. Gyakran elfelejtjük, hogy ez egyáltalán nem valami végzetnek vagy a sorsnak a rendelkezése, hanem nagyon konkrét gazdasági, társadalmi és világnézeti (benne vallási) lépés és döntés következménye. A mohóság, a természet iránti tisztelet hiánya, az egoizmus, a képzelőerő hiánya, a véget nem érő versengés, a felelősségérzet hiánya miatt lett a világ feldarabolható, elpusztítható, kihasználható tárgy. Ezért hiszek benne, hogy úgy kell a történeteket elmondanom, mintha a világ élne, szüntelenül a szemünk láttára válna egységgé, mi pedig - egyszerre kicsiny és hatalmas - részévé" (266.) - írja Olga Tokarczuk Az érzékeny narrátor című Nobel-előadásában. Ugyanezt a címet viseli a szerző 2020-as lengyel esszékötete is, amely magyarul 2024-ben jelent meg a L'Harmattan Kiadónál, Hermann Péter fordításában.

Ahogy az iménti idézet, úgy az esszékötet is széleskörűen érinti mindazt, szemléleti perspektívát és finommozgást, valamint az idők - korszak és közérzet - jeleit, ami ennek a szépírói életműnek a foglalatát és az anyagát adja. A tokarczuki szemlélet, tehát ez a program, tehát ez a művészi hitvallás, tehát ez az alkotásmódszertan tulajdonképpen az érzékenység és az empátia ellenállási "mozgalmát", forradalmát hirdeti meg, amely nem militáns, mégis kérlelhetetlen. De nem azt mondja, hogy mindez az irodalom feladata vagy az irodalom célja. Hanem azt mondja, hogy számára ez maga az irodalom: a létezésről, az univerzálisról, a totalitásról közvetített egyéni jelzés.

Tokarczuk ugyanakkor az individualizmus csődjét is látja és láttatja, melyben az önkiteljesítés illúziója elmagányosodáshoz, izolációhoz, s így az érzékelés tompulásához vezet. Hiszen az individualizmus önérvényesítésének szepsziséből logikusan következik, hogy a Másik nem társ vagy szövetséges, hanem konkurencia, ellenfél, legyőzendő valaki. A filozófia és a pszichológia - mondja elnagyoltan a pszichológiát végzett szerző - monadizál bennünket: a világ szubjektív centrumának, oszthatatlan egységnek hisszük és hazudjuk magunkat magunk előtt. Ezért Tokarczuk nem az engedetlenséget tekinti a paradicsomi Ősbűnnek, enni a tudás fájáról, hanem a világ többi részétől való gőgös elkülönülést, a felsőbbrendűséget, az egyediség fétisét, amely hozta magával a világ többi részének gyarmatosítását: a természet pusztítását, az állatok ipari - vagy épp puszta kedvtelésből származó - legyilkolását, és az egymás iránti - nemegyszer vérszomjas - megvetést.

E valóság, amely most körülvesz minket, egyre inkább szűköl és zsúfolttá válik, ahogy a földi élet ritmusában haladunk előre (©Heidegger). Az univerzális közjó, úgy tűnik, mára csak a fogyasztás közösségeiben lelhető fel, ahol a konzumerizmus olyan trivializált rítusokban nyilvánul meg, mint a felfedezés, a lelkesedés, az eltévedés, vagy a titkok csodálatos aurájának elvesztése. Az utazás, amely valaha a kalandot és az ismeretlent jelentette, ma már gyakran konformista és egotrippé szűkül. Ha egyáltalán útra kelünk. A tölcsérzsivajban, a gondolatnyi csöndben, ahol nyolcmilliárd hikikomori él, próbálunk megszólalni. Az üvegképernyők számtalan vakablakán át az emberiség - ahogy Tokarczuk fogalmaz - egy látszólagos végtelenbe tekint, miközben magányosan ül a saját karanténjában. Minden otthon olyan, mint egy ketrec. A kihívás, amellyel szembenézünk, az egymással versengő információtömegek áradásának elviselése. Az információ pedig azé, aki képes azt megművelni. Közben Sziszüphosz fogyasztói kosarát görgetjük [doomscrolling] a hírfolyamon, az idővonalon és a futószalagon, miközben a termékek és tartalmak többsége, valamint a félreértett bőséget befogadó agyunk is romlásnak indult [brainrot]. Nem csupán a Gép állít elő termékeket, hanem gépies tekintetünk is termékesül. Ez a katatón állapot nem más, mint a képzelet klausztrofóbiája. Íme, a szorongás belül és kívül egyaránt: kiismerhetetlen kényszerek szorításában vergődünk.

Tokarczuk az emberi testet egyfajta kollektív létezésként, különféle organizmusok közösségeként írja le. Számára a poszthumán nem csupán egy izgalmas, de egyben hátborzongató szubkulturális-művészeti irányzat is. "A tested nem csupán TE vagy" – olvashatjuk az Ognózióban (16. oldal). Ezt a gondolatot a mi nyelvünkön egy költő suttogja a rakpart alsó kövén, ahol így szól: "Megszólítanak, mert ők én vagyok; / gyenge létem ellenére így vagyok erős, / emlékezem, hogy több vagyok a soknál, / mert az őssejt mélyéig mindannyian ősök vagyunk - / az Ős vagyok, aki szétszóródik, hogy sokasodjon: / apám- és anyámmá válok boldogan, / s apám, anyám is ketté oszlik, / s én e lelkes Eggyé így szaporodom! // A világ vagyok - minden, ami volt és van."

Szent Pál pedig azt mondja a korintusiakhoz írt első levélben (12,12-27), hogy "A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át. A test sem egy tagból áll ugyanis, hanem sokból. Még ha a láb azt mondaná is: "Nem vagyok kéz, nem tartozom tehát a testhez", mégis a testhez tartozik. (...) Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, vele örvend valamennyi." (Egy beszélő láb is szót kap a Bibliában? LoL. Erről aztán megint Tokarczuk jut eszembe, a Nyughatatlanok (ford. Hermann Péter, L'Harmattan, 2021), amelyben a tizenhetedik századi flamand-holland sebész és leuveni professzor, Philip Verheyen történetét írja meg, az ő elüszkösödött, amputált, bebalzsamozott, vele üdvözülő bal lábát. Levél a korintusiakhoz, írja Szent Pál. Levelek amputált lábamnak, írja Verheyen-Tokarczuk.)

Tokarczuk a testet mint az organizmusok közösségének egyedülálló entitását vizsgálja, és ezt a perspektívát kiterjeszti az emberi és nem-emberi társadalmak egymás melletti létezésére. Az ő szemlélete hangsúlyozza az együttműködést, a komplexitást, a sokféleséget és a szimbiózist, valamint a kölcsönös kapcsolatok hálózatát: úgy tekinteni másokra, mintha azok tükörképeink lennének. Ami veled történik, az velem is hatással van; nincs idegen szenvedés. (Állatmaszkok, 55.) Ez a gondolat mélyen gyökerezik a buddhista tanításokban, és áthatja a hegyi beszéd bölcsességét egészen a mai napig.

Ez az életmű tehát olyan alternatív és fiktív világokat teremt, amelyek a meggyőződés szellemében bontakoznak ki, miközben tudatosítja, hogy a kortárs politikai küzdelem logikája is párhuzamot mutat ezzel a megközelítéssel. "Akinek a történet a birtokában van, és formálja is - az kormányoz." (Az érzékeny narrátor, 243.) Felvetődik a kérdés, hogy a kormányzás mint történetmondás, mint keretezés, mint tematizálás, s mint narratívaképzés – ahogy azt a politikatudomány és a politikai kommunikáció is elemzi – milyen érdekeket szolgál. Felszabadít, elandalít, vagy éppen megoszt? Valóban elkerülhetetlen-e mindez? És ha igen, akkor nem a megvetés vált-e a világ észlelésének és értelmezésének központi prismájává, a beszédmódjává, a világ rendezésének és a hatalom gyakorlásának normatív eszközévé, ahogyan azt az emberi jogi konszenzus válsága utáni posztfasiszta tendenciák is sejtetik? Ki és milyen formában írja majd a XXI. század történetét? Milyen nyelvet használ, milyen szókincsből merít, milyen könyvtárakra támaszkodik? Ez már nem csupán egy szűken vett irodalmi kérdés, hanem mélyen politikai is.

Természetesen, ha egy irodalom nem a dogmatikus aktivizmus jegyében íródik – mint Tokarczuk művei – ez még nem jelenti automatikusan a világnézeti semlegességet. Valójában nem is biztos, hogy létezik ilyen semlegesség: „Az a meggyőződés, hogy a művészetnek mentesnek kell lennie a politikától, valójában politikai állásfoglalás. Nincsenek olyan könyvek, amelyek ne lennének politikai szempontból relevánsak. Kivéve, ha azzal találkoznak, hogy senki sem olvassa őket. Amint a szövegek olvasói forgalomba kerülnek, és megszólalnak, akár tudatosan, akár akaratlanul, valamilyen világkép felé hajlanak, és természetesnek veszik bizonyos normák és közmegegyezések kereteit. Ez az, ami politikai dimenzióval ruházza fel őket.” (A daimónionról és egyéb írói motivációkról, 124.)

Van-e lehetőség arra, hogy a varázstalanodott világunkból a realitás határain túllépjünk – és visszatérjünk? Vagy minden ilyen kérdés eleve retrográd, ezoterikus, tudományosan megkérdőjelezhető, tehát sötét és vészjósló? Amikor Tokarczuk a mítoszhoz nyúl, akkor a művészet határait tágítja, hangsúlyozva, hogy a kíváncsiság, az érzékenység és a képzelet – vagyis az irodalom – képes mondandót találni a metafizikáról, a tudatalattiról és az intuitív tapasztalatokról. Szó esik arról is, hogy a vallás, a pszichológia, az ökológia vagy éppen az asztrológia milyen válaszokat adhat, amikor tudományként vagy gyógymódként tekintünk rájuk. Mikor válik valami útvesztővé, és mikor csapdává? Ezek a válaszok nem csupán kulcsok a világ komplexitásához, hanem a valóság sajátos megtapasztalásának elengedhetetlen részei, így annak komplexitásának megértésében, akár a múltban, akár a jelenben.

A művészet lényege éppen abban rejlik, hogy nem létezhet csipetnyi irracionalitás nélkül, hiszen a művészet az emberi tapasztalat gazdag kaleidoszkópját tükrözi. Az emberekben egyaránt ott lakozik az intuíció, a megszállottság, az őrültség és a fantázia, mindezek pedig szorosan összefonódnak a racionalitással. Tokarczuk világában az irodalom alapvető forrása nem a szigorú tények, hanem a személyes élmények sokszínűsége. Ez a megközelítés válasz a realizmus korlátainak kényszerére, mely szerint az irodalom csupán a valóság tükre vagy fegyvere. A realizmus, ha valóban hiteles, mindig is tele van varázslattal és politikai mélységekkel. Tokarczuk, akárcsak a legnagyobb mesterek, a világ varázsait formálja meg saját belső univerzuma szerint, és ezzel teremt harmóniát a művében - akárcsak mi is a valóságban, amikor megpróbáljuk összhangba hozni tapasztalatainkat.

Fantázia és tapasztalat. Varázs és szerkesztés. Harmónia és munka. Ebből a különös keverékből formálódik az érzékeny narrátor koncepciója és nézőpontja. Az érzékeny narrátor nem csupán emberi léptékekben mozog, hanem képes átlépni a közvetlen élmények és meghatározottságok korlátait, akár az idő dimenzióján is túlra. Ezen "száműzetés" szabadságát sem a teológia, sem a pszichológia, sem az asztrológia nem kínálhatja – csupán az irodalom ad teret ennek a lehetőségnek. Elgondolkodtál már azon, ki az a csodálatos mesélő, aki a Bibliában így szól: "Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet?" Ki tudja megérteni Isten gondolatait? (Łódźi előadások - A narrátor pszichológiája, 168.) A beszédaktus, vagyis a szöveg létrehozásának zavarba ejtő szereplése azonban nem önmagát istenítő, nem kísértő, sőt, még csak nem is önhitt azonosulás. Inkább annak a mélyen összetett kérdésnek a mesterségbeli kidolgozása, hogy honnan is beszéljek. Hol van a kiindulópontom? A távolság és közelség határvonalán, ahol a szavak új értelmet nyernek, és a gondolatok szárnyra kelnek.

Tokarczuk irodalmi munkássága során az érzékeny narrátor hangján keresztül, saját tapasztalatai alapján formálja meg és szelektálja a valóságot. Az író azonban éles határvonalat húz a művének környezetét alkotó, múló divatok és hatalmi tendenciák között. Nem engedi, hogy a művét befolyásolják a pillanatnyi előítéletek, hiúságok vagy ideológiai irányzatok. Tisztában van azzal, hogy a mű és az igazság kapcsolata nem közvetlen; a valóság mögött rejlő, igazságon túli irodalom mellett áll, különösen egy olyan korban, amikor az információs zűrzavarban minden gyanús lehet, és a hazugságok árnyékában az irodalom és a fikció gyakran hátrányos helyzetbe kerül, hiszen nem kötelezhető az igazságra.

Ez Tokarczuk programja, amelynek szívében az a vágy áll, hogy regényeiben életre keltse mindazt, ami a hétköznapi gondolkodás keretein túlra esik, ami túllép az egónk korlátain. Különös és szürreális történeteket mesél, akárcsak egy magyar nyelven is elérhető novelláskönyve, amelynek címe is ezt a különlegességet hirdeti (ford. Petneki Noémi, Vince, 2019). A miszticizmus tehát nem csupán egy eszme, hanem egy regénybeli valóság szerves része lehet. Előfordulhat, hogy egy frankista szekta adja a miliőt; a vakhit egyfajta viszonyulást teremt, míg a podoliai álmessiás a történet főhőse lesz. Az archaikus és a kortárs elemek izgalmas találkozása ez a képzelet szövevénye, amelyben "történelmi regény nem létezik, mivel gyökerei mindig az író jelenében rejlenek" (Łódźi előadások - Az irodalmi világteremtés pszichológiája. Hogyan keletkezett a Jakub könyvei, 193.). Az organizmusok köztársasága új regényformát és struktúrát kíván meg, amely szükségszerűen patchwork jelleget ölt, ahogyan az Őskor és más idők esetében is (ford. Körner Gábor, L'Harmattan, 2011). Akárcsak a Nyughatatlanok repülőtéri poggyászát, amelyet az olvasói tekintet világít át, vagy egy határokon átívelő nagy utazást, öt nyelven és három fő valláson keresztül, figyelembe véve a kisebbeket is, ahogy a Jakub könyveinek alcímében is olvashatjuk (ford. Körner Gábor, Vince, 2022).

Az indoklás így fogalmaz: "elbeszélői képzelete mindenre kiterjedő szenvedéllyel mutatja be a határok átlépését mint életformát." E megfogalmazás rendkívül pontos, hiszen minden egyes szava mögött ennek a páratlan életműnek a lapjai állnak. Az itt említett határátlépés azonban nem az uniformizált turizmus képét idézi, és nem is az önreprezentáló virtuális check-in kényszerét. "Nem kedvelem azt a flâneuri, kényelmes utazót, aki könnyedén, talpalva járja be a világ országútjait, miközben tiszta tekintetével saját, örökké új ismeretekre éhes egóját ünnepli." (Az idegenség gyakorlása, 39.)

Tokarczuk az excentricitás fogalmát a határátlépés szinonimájaként használja, amely kifejezés a centrumból való kilépést jelenti, elhagyva a valóság megszokott, általánosan elfogadott kereteit. Az excentrikus egyfajta lázadást tanúsít a status quo ellen, és olyan nézőpontokat keres, amelyek eddig ismeretlenek voltak, nem illeszkedtek a hagyományos narratívákba. Ez a perspektíva nem mentes a súrlódásoktól, de nem is csupán a figyelemfelkeltés szándékával bír. "Aki nem elég excentrikus, az nem válhat igazán kiemelkedő íróvá. Az excentricitás gondozása és táplálása elengedhetetlen, hiszen csak így nyílik lehetőség arra, hogy felfedezzük, mi rejlik az egyezményes társadalmi horizonton túl. Fontos, hogy a mai és jövőbeli írók folyamatosan ellenőrizzék magukat, hogy kimozduljanak a centrumban való megpihenés kényelméből, amely bár vonzó, de minden alkotóra nézve kártékony. Az intellektuális mainstream a legnagyobb veszélyt jelenti az alkotók számára." (Forrás: Łódźi előadások - Az irodalmi világteremtés pszichológiája. Hogyan keletkezett a Jakub könyvei, 189-190.) Esterházy Péter szavaival élve, a szavak csodálatos életéről értekező író úgy véli, hogy az irodalom tévesen értelmezi a korszerűséget, ha lemond az ellenállás kötelező jellegéről: "A korszerűség nem a korral való feltétlen azonosulást jelenti; hanem inkább gyökerezést, nem pedig gazsulálást. Nincs annál szánalmasabb, mint trendinek lenni, vagy trendi akar lenni."

A határátlépés egyben határsértést is jelent, amely a jó irodalom alapvető dinamikájának része. A művek világában gyakran megköveteli a szerzőtől, hogy megszegje azokat a társadalmi normákat, amelyek csupán a valóságunkban léteznek, ahol az emberek közmegegyezéseken alapulnak. Az irodalom nem öl, a szerző sem, hanem a karakterek viszik magukkal a történetet. Janina Duszejko haragja, amely az együttérzésből fakad, túllép a megszokott kereteken; ahogy Tokarczuk fogalmaz, "a szélsőséges erőszak formáját ölti magára." Az irodalom – és általában a művészet – célja, hogy szembenézzen azzal, amit a való életben nem engednénk meg magunknak, és hogy megpróbálja feldolgozni természetünk sötét oldalait a fikció és a képzelet dimenziójában. Duszejko, amikor visszautasítja a konvencionális nézőpontot, haragját eszközként használja, hogy hatással legyen a körülötte lévő világra, elfogadva annak minden borzalmas következményét. A "Hajtsad ekédet a holtak csontjain át" című regény (ford. Körner Gábor, L'Harmattan, 2019) immanens erkölcsi rendje kvázi-érvényesnek tekinti Duszejko önbíráskodását, mégsem követeljük a mű betiltását, és nem bélyegezzük ökoterrorista propagandának. A regény pozitív (?) hőse egy sorozatgyilkos, aki nem pedofilokon vagy háborús bűnösökön áll bosszút, hanem – kutyák és erdei vadak nevében – korrupt helyi vadászokon. Felmerül a kérdés: vajon más esetekben is ilyen elnézőek maradunk erkölcsi és esztétikai türelmünkkel? Az irodalom határain belül sokszor elnézzük a karakterek tetteit, de mi történik, ha a valóságban találkozunk hasonló helyzetekkel?

Holden Caufield dühöngésében, amely egyszerre csap át tomboló és tétova érzelmek áradatán, egy furcsa párhuzam bontakozik ki John Lennon és a tragikus sorsú Mark David Chapman között. Felmerül a kérdés: vajon J. D. Salinger vagy a Zabhegyező hőse tehetett volna valamit másképp? „Akasszátok fel a királyokat!” – zúg a kiáltás a Nemzeti Alaptanterv viharos tengerében, és ez a felhívás riasztó, továbbá védeni kellene gyermekeink ártatlanságát – ezt is üvölthetjük a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, ha a politikai érdekek úgy kívánják. De vajon a jézusi üzenet tényleg azt sugallja, hogy embereket kell máglyára küldeni, vagy évszázadok óta tartó háborúkkal ki kellene söpörni az iszlámot a Szentföldről? A történelem során mindig is voltak ördögi manipulátorok, akik a Szentírást torzítva igazolták rémtetteiket, miközben a hatalmukat biztosították. Meursault arabot öl, de ez sem Camus, sem a műve nem legitimizálja vagy ösztönzi a rasszista erőszakot. A „koncentrációs táborok boldogsága” kifejezés skandálása neonáci csoportok által nem adhat okot arra, hogy Köves Gyuri vagy Kertész Imre munkásságát ilyen torz módon értelmezzük. Ez az egész abszurd, hiszen a félreolvasás szörnyű következményekkel jár. De milyen lenyomatot hagynak rajtunk a korunkat átszövő érdekvezérelt narratívák? Az irodalmi felelősség tehát nem csupán az alkotókat sújtja, hanem az olvasókat és a politikai közösséget is. Az olvasónak is megvan a feladata, hogy milyen súlyt ad az elkülönült, erőszakos és abszurd „félreolvasásoknak” a kortárs média világában, ahol a láthatóság mindenek felett áll.

A Tokarczuk-féle érzékenység és excentricitás tehát elmozdul az intellektuális mainstreamtől, a centrumban rostokolás komfortos állapotából. A határátlépés, a határsértés eltökélt kísérlete, ennek az önszáműzetésnek a felszabadító ereje megkíméli a szerzőt (és vele a szöveget és az olvasót) a reprezentációs-aktivista, tehát tematikai-műfaji rutinok esztétikai szűkösségétől, így a társadalmi-politikai szűklátókörűségtől is. Ezért nem lesz ez a regényvilág és ez a gondolkodói életmű sem sértetten provinciális, sem arrogánsan öngyarmatosító, hiszen tudja, hogy honnan (a neki rendelt saját helyéről) és hogy hova néz (a végtelenbe). A negyedik személyű érzékeny narrátor így képes megmutatni az emberi és nem-emberi totalitást, az általánost az egyediben, az univerzálist a lokálisban. Ott volt és van a klenicai falusi könyvtár polcai között, a sokféle határokat átlépő egykori és mai zarándoklatban és a földi szférán is túl.