"Mindig a szívem szavát követtem, és ennek megvolt a maga ára" - interjú Miller Zoltánnal.

Miller Zoltán ötvenévesen úgy érzi, hogy életének minden pillanata a saját választása volt, és nem cserélné el őket semmiért. Még akkor sem, ha az idő során rájött, hogy néha nem éri meg, ha az ember a szívére hallgat. Az élete során szerzett tapasztalatai formálták őt, és bár a szív hangját követve néha nehézségekbe ütközött, mégis hiszi, hogy ezek az élmények tették őt azzá, aki ma.

Az EMeRTon-díjjal és a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett színész-énekes, Miller Zoltán, harminc évvel ezelőtt debütált az Emberek zenekar frontembereként, ami után a Madách Színház társulatának oszlopos tagjává vált. Azóta azonban már hosszú évek óta szabadúszó művészként folytatja pályafutását, ami lehetővé tette számára, hogy sokkal színesebb és változatosabb szakmai életet éljen. A Díványnak adott interjújában Zoltán beszélt a sokoldalú tevékenységeiről, a családjával kapcsolatos élményeiről, valamint a jövőbeli terveiről is.

De, igen, azonban ennek nemcsak hátránya, hanem előnye is van. Hátrány egyrészt az, hogy picit valóban elaprózódik a munkám és én is, emiatt pedig sokan nem is tudnak kategorizálni, nem tudják pontosan megmondani, mi is vagyok én. Musical- vagy prózai színész, pop- vagy operetténekes? Hiszen, ahogy te is felsoroltad, nagyon sokrétű, amit csinálok. Ami ennek a sokoldalúságnak a hátránya, az egyben az előnye is. Különösen az én szempontomból előnyös, hogy nagyon sokféle dolgot csinálhatok. Mindig is szerettem, ha a munkám és az életem is sokszínű. Nem véletlen, hogy az élő koncertsorozatomat, a Miller 50 című produkciót is úgy állítottuk össze, hogy a könnyed popzenétől a klasszikus operetten át a Fantom-áriáig számos dal elhangozzon benne.

Kétségtelen, hogy a megélhetést jelentősen megkönnyítheti, de elengedhetetlen, hogy manapság olyan szórakoztatásra vágyunk, ami igazi színeket és hitelességet hoz az életünkbe. Hasonlóan hozzám, sokan felfedezik az operett, a popzene és a retró dalok varázsát. Mindannyian különböző stílusokban tündökölnek, ki-ki a saját tehetsége szerint.

Azok a művészek, akikhez hasonlóan mindegyik műfajban hitelesen tudnak előadni, már jóval kisebb számban vannak jelen.

Képzelj el egy olyan pillanatot, amikor a Csókkirályt énekelem: a színpadon, a rock and roll vibráló energiájával, a hangom pedig úgy száguld végig a dallamokon, hogy a közönség azonnal magával ragadja a ritmus. Ezzel szemben, ha operettben lépek fel, a hangszínem lágyabb és elegánsabb, mint egy sejteket simogató szirom, hogy a műfaj varázsát teljes mértékben átadhassam. Minden stílusnak megvan a maga varázsa, és én mindkettőt a saját egyéni ízlésemmel fűszerezem.

Több próbálkozásom is volt, de a sors eddig nem hozott össze olyan személlyel, akivel úgy éreztem, hogy valóban értékes hozzájárulást tudna nyújtani a karrieremhez és a sztárrá válásomhoz. A legtöbb menedzser csupán annyit tett, hogy átvette tőlem a telefonhívásokat, de a végső döntések mindig az én vállamat nyomták. Ezt pedig nem igazán élvezem, mert nem könnyű kiengedni a kezeim közül a dolgokat, amelyekre annyira vágyom.

Miután a szüleim mindketten operaénekesi pályán mozogtak, viszonylag korán eldöntöttem, hogy nem követem a példájukat. Az ő művészi világuk hatása csupán annyiban érintett, hogy a könnyűzene iránti vonzalommal kezdtem el foglalkozni, így egy rockzenekarban találtam magam, ahol az éneklés vált a szenvedélyemmé. A színészet is elkerült, annak ellenére, hogy az édesanyám testvére, Dobránszky Zoltán, neves szinkronszereplő volt, akinek különleges hangját sokan ismerik. A választásom ellenére a színház nem tudott távol maradni az életemtől; tizenévesen nem voltak konkrét céljaim, inkább az élet sodrása vitt előre. Talán ezért is választottam a szabadúszás életformáját, amely szabad teret engedett a kreativitásomnak.

Az élet folyamatosan új kihívásokkal és lehetőségekkel állított szembe, amelyekben mindig is vágytam arra, hogy felfedezzem a képességeimet és megmutassam magamat.

Igen, ez a típusú apaság igazi kihívást jelentett számomra hosszú éveken át, de mindig is azt vallottam, hogy ha valaki igazán fontosnak tartja a gyermekeit – és én sosem kételkedtem ebben –, akkor ez a feladat nem teher, hanem lehetőség. Feleségem, Vágó Bernadett és én már kilenc éve osztozunk az életünkön, ebből hét és fél esztendőt Bellával, a közös kislányunkkal töltöttünk el.

Ez számomra egy teljesen új tapasztalat, hiszen az előző házasságaim alatt a gyermekeim születése után hamarosan különváltam az édesanyjuktól. Bár külön neveltük őket, mindig fontosnak tartottam, hogy elegendő időt töltsek velük. Most Bellával a helyzet kicsit más, hiszen őt együtt neveljük. A legidősebb fiam, Dávid, már felnőtt, és szépen alakítja az életét. Emmát viszont még figyelemmel kell kísérni, de szerencsére a feleségem ebben nagyszerű partner. Nagyon szereti a lányomat, jól érti a helyzetet, és Emma gyakran tölti nálunk az időt.

Nem vetettem számot, de azért vannak tanulságai ennek az 50 évnek. Az egyik, és talán a legfontosabb, amit megtanultam, hogy mindennek ára van.

A másik, hogy az életemben alig-alig található olyan dolog, amit másképp tennék, hiszen mindig is a szívem szerint cselekedtem.

Ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy ezért nagyobb árat fizettem, mint kellett volna, de soha nem tudtam nem az érzelmeim alapján cselekedni, még akkor sem, ha emiatt voltak konfliktusaim. Ma már okosabb vagyok, és jobban odafigyelek arra, hogy kordában tudjam tartani az érzelmi amplitúdót.

Az élet jövője mindig titokzatos, de egy dolog biztos: ha a Madách Színházban maradok, ahol a karrierem kezdődött, és sokszor hallgatom el a véleményemet, akkor talán most csupán egy musicalszínésznek titulált művész lennék. Ha azonban akkor tovább léptem volna a madáchos úton, és elfogadtam volna bizonyos dolgokat, amelyekkel végül helyesen döntöttem, hogy nem békéltem meg, akkor talán tucatnyi musical főszerepét játszhattam volna el. De így, e döntés révén olyan sokszínű és sokoldalú művésszé váltam, aki számos területen szerezett tapasztalatot, és aki rendkívül magas szinten teljesít mindenben, amibe belemerül.

Én most nagyon jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fellépésekre járni. Tény és való, hogy azt tervezem, abból a sok mindenből, amit most csinálok, egy valamire teszem majd a hangsúlyt. Nem kizárólagosan, de szeretnék majd egy valamire jobban fókuszálni.

Még nem tudom, mi vár rám, ami még inkább segít kibontakoznom.

Nem hiszem, mert az sokkal inkább nosztalgiázás, visszakacsintás lenne a múltba, ami nem lehet kiteljesedés.