Napóleon kincsei: A Waterloo utáni fosztogatás valósága A történelem egyik legizgalmasabb fejezete bontakozik ki a Waterloo-i csata után, amikor Napóleon Bonaparte, a francia császár hatalmának végső összeomlása után, egy különös kincsvadászat tanúi lehe
1815. június 11., Párizs. Bonaparte Napóleon utolsó napja a nagy indulás előtt. Az Elba-szigeti száműzetésből ugyan sikeresen visszatért és ismét Franciaország császára lett, de Európa leghatalmasabb uralkodói ismét ellene fordultak. Testvére, Joseph Bonaparte 800 000 frank értékű gyémántot adott neki, hogy öccse megélhetése mindenképpen biztosítva legyen a háború alatt. A korzikai származású uralkodó emellett egy gyémánt nyakláncot is az értékes ajándék mellé helyezett - így indult neki a mindent eldöntő ütközetnek.
Június 12-én hajnalban Napóleon és serege megindult Waterloo felé. Néhány nappal korábban egy kincsszállító hintót is elindítottak ugyanide, amelyben nagyjából egymillió frank értékű aranyat helyeztek el a császár parancsára. Ekkor még senki sem sejtette, hogy a szállított értékekre a legnagyobb veszélyt nem az ellenség katonái, hanem Napóleon saját harcosai fogják majd jelenteni.
Június 18., vasárnap, este kilenc óra. A csata végleg elveszett. A francia hadsereg szétesett, a sáros csatamezőn holttestek tömege hever. Az apokaliptikus helyzetet nemcsak a Napóleont üldöző porosz katonák igyekeztek kihasználni; több francia túlélő is az uralkodó kincseinek nyomába indult. Marchand, Napóleon inasa, például 300 000 franknyi bankjegyet zsákmányolt a császár hátrahagyott erszényéből - a megmaradt 100 000 frankot pedig udvariasan az ellenségnek ajándékozta. Hasonlóan cselekedett von Keller, a francia császár őrnagya is, aki szablyájával feszítette fel Napóleon hintóját, hogy minél több értéket csípjen el a káosz közepette.
A következő ismert tolvaj a porosz tábornagy, Gebhard Leberecht von Blücher volt, aki saját feleségének meg is írta: Napóleon "hadserege, tüzérsége, poggyásza - most már minden az enyém." Az ütközetben súlyosan megrongálódott hintót a tábornagy saját kastélyába, Krieblowitzba küldte. Innen csak 1975-ben került vissza Franciaországba, a Malmaison kastély múzeumába - Napóleon egykori otthonába.
A csata zűrzavara után a menekülő kincses kocsi vezetője egy hirtelen döntést hozott: nem akarta megvárni, hogy az ellenség utolérje őket, így inkább úgy határozott, hogy a hintó értékeit a vele menekülő katonák között osztja szét. Minden kincs külön kis zsákba került, hogy elkerüljék a lökdösődést. Azonban a vezető előrelátása hamarosan kudarcot vallott – az osztogatás közepette teljes káosz vette kezdetét. Egy túlélő így idézte fel az eseményeket: "Mindenki a saját részét akarta. Szablyák csillogtak, bajonettek szúrtak - a vér folyt, mint a víz. Azután a hintót kifosztották, és ott maradtunk, mi és a halottak."
A források alapján a rakomány a következő értékeket foglalta magába:
Láthatjuk tehát, hogy Napóleon jóval több értéket vitt magával, mint az szokás volt. Miért cselekedhetett így? Talán tartott az esetleges bukástól, vagy nem bízott a franciaországi személyzetben - a választ valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni.
A fent említett értékek mellett Napóleon a waterloo-i csata során személyes tárgyakat is magával hozott. Különleges mahagóni italállványa, amelyen egy palack rum és malagai bor állt, igazi különlegesség volt. Emellett magával vitte egy ezüstláncra akasztott kronométert, egy fogkefét, valamint egy üveg parfümöt is, amelyek mind hozzájárultak a csata előtti rituáléihoz és a személyes komfortjához.
1816 januárjában Londonban kiállították a zsákmányt. A közönség egyenesen rajongott a bemutatóért, amelyről természetesen a korabeli sajtó is részletesen beszámolt. Két hónappal később egy ilyen újság még Szent Ilona szigetére is eljutott. Napóleon dühösen olvasta a lapok hasábjain, hogy "a császárnak innen semmije sem hiányzik". Különösen fájdalmas lehetett ezekkel a szavakkal szembesülni akkor, amikor már a volt császár is tökéletesen tisztában volt vele: valójában mindenét elvesztette - a birodalmát, a kincseit, és a szabadságát is.
