Orbán kihívást intéz a több ezer éves hagyományokhoz - a reformkor szellemisége.
Bár a reformkor kiemelkedő alakjai között apróbb eltérések akadtak, mindannyian egyetértettek abban, hogy Magyarország jövője szempontjából kizárólag a nyugati irányultság jelentheti a megoldást.
A Magyarországot Kelet felé irányító orbáni politika egy közel ezeréves hagyomány ellenében áll. A magyar politikai élet szereplői számára mindig is egyértelmű cél volt a Nyugathoz való tartozás igénye, eltekintve a futóbolondoktól és a szovjet befolyás alatt álló politikai alakoktól. Ezt a célt már 200 évvel ezelőtt, 1825-ben is megfogalmazták, amikor sokan a reformkor kezdeteként tekintettek erre az évre. Ez az időszak a felzárkózási kísérletek egyik fontos fejezete volt, amelynek lényege az volt, hogy egy polgári jogokon alapuló rendszert kellene kialakítani, amely lehetővé tette a nyugati gazdaság hihetetlen ütemű fejlődését. A reformkor politikai vezetői európai szellemiséggel bíró, tájékozott személyiségek voltak, akik jól ismerték a fejlett államok működését, legyen szó olvasmányélményeikről vagy a nyugati országokban tett utazásaikról.
Széchenyi István és a reformkor más kiemelkedő alakjai tökéletesen felismerték, hogy a gazdasági fejlődés elengedhetetlen feltétele a magyar társadalmi viszonyok radikális átalakulása. Ezt már egy generációval korábban is sokan megértették, így a magyar nemesség körében is akadtak jelentős támogatói II. József reformprogramjának. Azonban a király által bevezetett, felülről jövő és a magyar politikai hagyományokat figyelmen kívül hagyó intézkedések végül még a reformokat támogatókat is elbizonytalanították. Így például Széchényi Ferenc, "a legnagyobb magyar" apja is, aki figyelemmel kísérte a nyugat-európai eseményeket, olvasta a felvilágosodás jeles íróit, és 1787-ben Angliában tett látogatása során személyesen is találkozott Adam Smith-szel, a kapitalista gazdaság elméletének megalkotójával. Sőt, elzarándokolt a skót felvilágosodás jeles filozófusa, David Hume sírjához is, így mélyebb megértést nyerve a korszak eszméi iránt.
A fiának ebből a gondolatvilágból nem sokat tudott továbbadni, mert mire Széchenyi István ezekre fogékony lett volna, apja a mélyen vallásos hitébe zárkózott. Az ifjú gróf azonban 1815-től azon gondolkodott, hogyan lehetne Magyarországot arra a sikeres útra terelni, amelyen a Nyugat elindult. Bejárta Európát, szinte minden országban megfordult, de igazán Anglia nyűgözte le. Bár olvasta a francia szerzőket, Voltaire-t, Montesquieu-t, a szívéhez igen közel álló Rousseau-t, s mindenekelőtt Madame de Staëlt, ám a francia forradalom túlkapásai elriasztották. Anglia viszont különösen kedves lett számára, főleg Lord Byron költészete ragadta magával, a naplójában sokszor idéz az angol költő műveiből. 1824-ben számba vette, kik "az én életemben világalakítók", közöttük Byron mellett Wolfgang Goethe a másik költő, a többiek politikusok, Napóleon, George Washington, Benjamin Franklin, az ifjabb William Pitt és Simón Bolívar. Igaz, Franklint nemcsak politikai művéért kedvelte, hanem erénykatalógusáért is, amely életének egyik vezérfonala lett.
Széchenyit természetesen elsősorban Anglia gazdasági állapota bűvölte el, de az angol parlament működését is megismerte.
