Képzelj el egy vörös manókunyhót, amely Horvátország legmagasabb csúcsán áll, a fák fölé emelkedve. A kunyhó falai élénk vörös színben ragyognak a napfényben, mintha a természet szívverése lenne. A szél zúgása között felfedezők szemével néztük meg a világ

Az elmúlt években sorra jártuk Horvátország csodálatos és meghökkentő tengerparti hegyeit, most eljött az idő, hogy feltegyük rájuk a koronát. Az 1831 méter magas Dinara megmászása után még maradt idő a közelben benézni Hitler Szemébe, és körbebringázni a Krka-szurdokot.

Három évvel ezelőtt fedeztem fel, hogy a horvát tengerpart nem csupán a napernyős strandok varázsáról szól. A fölénk magasodó, szikár hegyoldalak titkokat rejtenek: néhol zöldellő, másutt pedig szinte holdbéli tájakat találunk. Bejártuk a Velebit, a Biokovo és a Paklenica legimpozánsabb csúcsait, és most elérkezett az idő, hogy szeptemberben meghódítsuk Horvátország legmagasabb hegyét, a 1831 méter magas Dinarát. Ha vizuális élményekre vágysz, ne hagyd ki ezt a hatperces videót az utunkról, amely tökéletesen megragadja a túra varázslatos hangulatát:

Ha tovább szeretnél böngészni a történetben, folytassuk azzal a gondolattal, hogy a tengerparttól kissé beljebb, a horvát-bosnyák határon húzódó hegy megmászásához három izgalmas bázist választhatunk. Számunkra a tengerparti Šibenik városa lett a legjobb választás, és gondolom, nem kell részleteznem, miért is. A másik kiindulópont a lenyűgöző erődjéről híres Knin, amely beljebb fekszik, míg a legközelebbi lehetőség a Glavaš nevű kistelepülés, ami közvetlenül a hegy lábánál terül el.

Akárhogy is, de Glavašig mindenképpen el kell autózni, és az utolsó ház melletti kis parkolóból nekigyürkőzni a csúcsnak. Az ember azt gondolná, hogy a szlovénokhoz vagy a szlovákokhoz hasonlóan nemzeti kötelesség a szent hegy megmászása, ehhez képest a parkolóban mindössze pár autó áll. Abból is inkább cseh meg német. Meg persze magyar.

Négyen vágtunk neki az útnak: Antonia, egy tapasztalt helyi hegymászó, és az ő hűséges társa, Marko. A kis Glavaš falu, amely csupán néhány házból áll, a szomszédos Glavaš-erőd nevéből eredezteti létezését (vagy talán éppen fordítva). Körülbelül negyedóra gyaloglás után már az erőd impozáns falai alá érkezünk.

A lenyűgöző várrom nem olyan régóta áll, vastag kőfalait az Osztrák-Magyar Monarchia fénykorában megerősítették, hogy megóvják a birodalom tengerparti vidékeit. Az első világháború során kulcsfontosságú szerepet játszott az olasz haditengerészet támadásainak kivédésében. Sajnos, egy váratlan incidens következtében drónunk is végzetes kört tesz a vár körül, mielőtt lemerülne.

Néhány percnyi kutakodás után rátalálunk a fák közé zuhant drónra, így folytathatjuk utunkat. Egy 1250 méteres, folyamatosan emelkedő kaptató vár ránk, amelynek teljesítése 8 kilométeren keresztül tart. Az első szakaszon egy szűkülő völgyben haladunk felfelé, ahol sziklás és füves területeken lépkedünk. Érdemes időnként megállni egy kis pihenőre, és hátranézni, hogy élvezhessük a lenyűgöző kilátást. Hátunk mögött csodásan kirajzolódik a Peruča-tó, valamint a tó partján, továbbá a Knin és Split közötti főút mentén fekvő települések is jól láthatóak.

Pont egy Kékestető magasságában járunk, amikor rátalálunk az utolsó forrásra, ahonnan iható víz csorog. Szerencsére már szeptember van, így a nap nem tűz forrón ránk, és a vízfogyasztásunk is viszonylag mérsékelt. Mindenki három liter vízzel készült, de van, aki néggyel - én viszont, teveszerű vízraktározó képességemnek köszönhetően, másfél literrel is beérem, ami az újratöltésekkel tökéletesen elegendő az útra. Külön köszönetet mondunk a szélért felelős elemi erőnek: fúj, fúj, de messze van ez az itt gyakran tapasztalt 100 km/órás szélhez képest.

A völgyfő egy széles, katlanszerű hegyvállba olvad bele 1300 méter magasan. Az öblösödésről a terület neve is árulkodik: Martinove košare, azaz Márton kosara. A katlan esős évszakban összegyűjtheti a vizet, mert sok helyen gyep zöldell. A talpunk alatt gurulászó drazsékból ítélve gyakran hajtják fel ide az állatokat legelni. Az út mellett álló spártai menedékház is pásztorkunyhó lehetett. Nem vagyok túl finnyás, de csak ítéletidőben mennék be ide aludni.

A ház előtt elterülő kis rét igazi idilli uzsonnázóhely, ahol örömmel ízleljük meg az Antoniáék által kínált helyi sajtot és szalonnát. Miután feltöltöttük energiatartalékainkat, újra útra kelünk a hegygerinc felé, ami nem messze kezdődik, ott, ahol egy tucatnyi kíváncsi vadló legelészget a zöld fűben.

Az utolsó szakasz egy sorjás, gyakran ördögszántásos felszínű, széles mészkősziklákkal övezett hegygerinc. Itt a karros táj valóban olyan, mintha Belzebub dühében csíkosra karmolta volna hatalmas, éles körmeivel. A drónfelvételeken jól kivehető a nyugtalan tengerhez hasonló fehér mészkővonulatok vad hullámzása. Egészen különleges élmény, talán csak a Biokovo fennsíkján találkoztam hasonló látvánnyal.

Az út végén egy kisebb törpefenyves labirintus sűrűjében kanyarog az ösvény, míg végül a hegytetőn megpillantjuk a csúcsot jelző apró vörös bádogkunyhót. Vajon mi rejtőzik a falai között? Közelebb lépünk, és a kis ajtót óvatosan kitárva belépünk. A manókunyhó alapterülete mindössze egy négyzetméter, és állva talán négy, vészhelyzet esetén legfeljebb hat ember fér el benne. A falakat ezernyi matrica díszíti (itt van a Szépkilátásé is), és egy kis polcon egy csúcskönyv vár minket. Itt szépen megörökítjük magunkat, hogy emlékül maradjon a kalandunk.

A kunyhó egyébként nem is olyan régóta uralja Horvátország tetejét, a horvátok valószínűleg a szlovénok nemzeti csúcsának, a Triglavnak a fémbodegáját, az Aljažev stolpot irigyelték meg. A Dinara egyébként két egyformán magas, egymástól ötven méter távolságban lévő kőcsúcsból áll.

Az egyiken áll a vörös kunyhó egy fehér geodéziai oszlop társaságában, a másikon pedig egy öt méter magas fémkereszt feszül. A hegycsúcsról szuper a kilátás minden irányban. A tekintetet elsősorban a szomszéd csúcsok - a Svilaja, a Promina és a Troglav - vonzzák. Dél felé a tenger ezüst csíkja is jól kivehető, benne a kismillió dalmát szigettel.

Felejthetetlen élményekkel gazdagon, eszünk, iszunk és mulatunk (módszerint), majd nekivágunk a visszafelé vezető útnak, nagyjából ott, ahol a kalandunk elkezdődött. Egy apró szakasz kivételével, ahol a gerinc szélére merészkedünk, egy kis cliffwalkra invitálva magunkat. Míg felfelé majdnem öt órán át küzdöttünk a meredek ösvényeken, lefelé már mindössze három óra alatt célba érünk. Fáradtan, de boldogan huppanunk be az autóba, hogy visszatérjünk Šibenikbe, tele emlékekkel és élményekkel.

Šibenik egy élő tengerparti város, nem ürül ki szeptember-októberben, mint számos társa. Persze itt is megvan a sikátoros óváros a plázzsal és a turistákkal teli vendéglőkkel, de pár száz méter séta után már bejutunk a helyiek lakta városrészekbe, ahol az árak és a hangulat is sokkal emberközelibbek. A város évszázadok óta többszörösen védett, köszönhetően három magaslati erődjének, valamint annak, hogy a tengerről csak egy szűk sziklaszoroson megközelíthető a belső öble.

Az öböl vizét a hegyekből érkező Krka-folyó táplálja, amelynek friss vize különös keveréket alkot a szoros irányából érkező sós vízzel. Ezt a különleges érzést testközelből tapasztaljuk meg, amikor másnap tengeri kajakkal nekivágunk a híres történelmi látnivalónak, amelyet a helyi halászok „Hitler Szemének” neveznek. Ez a sziklába vájt vízi alagút, amelynek tengerszorosra néző bejárata és kijárata valóban hatalmas szemekre emlékeztet, lenyűgöző látványt nyújt, és a környező táj szépsége még inkább felerősíti a kalandunk izgalmát.

A hajlított vízi csatorna mesterséges alkotás, amelyet a német és olasz hadsereg tervezett és épített a második világháború alatt. Célja az volt, hogy a flottájuk gyorsnaszádjai biztonságban rejtőzhessenek a bombázók elől. Kajakozni benne igazán különleges élmény, olyan, mintha egy másik világba csöppennénk. Emlékszem, hogy hasonló érzést tapasztaltam legutóbb Mežica egykori ólombányájának mélyén, ahol a víz és a sötétség egyedülálló atmoszférát teremtett.

Ha már itt vagyunk a lenyűgöző Krka-folyó szurdokánál, az egyik legismertebb horvát kanyon, ne hagyjuk ki, hogy a harmadik napunkat biciklizéssel töltsük felfedezve a környéket. Noha a csodálatos folyóparton csupán néhány kilométert lehet haladni, a monumentális sziklák peremén több helyen is megközelíthetjük a szurdok szépségeit.

A legturistásabb, vízeséses részen szeptember végén is hatalmas a tömeg, bár a látvány grandiózus, nem is tudom, mikor érdemesebb eljönni ide. Az biztos, hogy a Dinara megmászására az ősz eleje-közepe (vagy a tavasz vége-nyár eleje) a legmegfelelőbb, el se tudom képzelni, micsoda agyolvasztó hőség lehet fent abban a száraz kőkatlanban a nyári kánikula idején.

A csúcstúra útvonala részletesen megjeleníthető egy nagyítható túratérképen:

A Skalka via ferrata útvonalának teljesítése után lehetőségem nyílt, hogy a Helly Hansen túracipőjét teszteljem. A Cascade modellből származó könnyű (400 g) túracipő (Low Cut Hiking Boots) mély tengerkék színe azonnal magával ragadott, és már az első felpróbáláskor is rendkívül kényelmesnek éreztem, ami sajnos nem minden túracipőnél mondható el. Egy 110 kilométeres vándortúra során, amely során poros és vizes terepeken is jártam, bejártam az Alpok és a Dinári-hegység meredek lejtőit, és még ferratáztam is benne. A szezon végéhez közeledve kijelenthetem, hogy a cipő remekül teljesített minden kihívásban. Vízállósága kiváló, ám ennek következtében a szellőzése némileg gyengébb. Jól párnázott, stabil darab, amely a külső behatásokkal szemben is ellenálló. A talpa jól tapad földes és kiskavicsos talajon, de sziklán és nedves területeken a tapadása nem éri el a legjobbak szintjét. A talp inkább puha, ami a magyar sziklák között ideális választás, de ferratákon már nem a legmegfelelőbb. Ha a következő nyarat is jól bírja, biztosan a legjobb három túracipőm közé fog kerülni.